Hozzáállás kérdése

Coachosan, kócosan - www.attitudcoaching.hu

9 arra utaló jel, hogy gond van az önértékeléseddel

2017. május 16. 15:23 - Cene Judit

Alapvetésként szögezzük le, hogy a rövid ideig tartó kisebbségi érzések természetesek, életünk velejárói. A kisebbségi komplexus nem válogat, és nehogy azt gondold, hogy azért mert a lentiekből bármennyi is igaz rád, eleve „veszett fejsze nyele”.  Az átmeneti önbizalomhiány még a sikeres embereket is meggyötörheti. A gond akkor van, ha az önbecsülés hiánya tartós alaphangulattá válik az életünkben. Amikor elnyomjuk ezeket az érzéseket, vagy pótcselekvésekkel kompenzáljuk őket. Anyaként vallom, hogy a legfontosabb, amit a gyermekemnek adhatok – a szereteten kívül – az egészséges önértékelés. Ennek miértjére és hogyanjára most nem térnék ki részletesen, mert az egy új cikk témája lehetne, ahogy a kisebbrendűségi érzés is túl komplex probléma ahhoz, hogy pár sorban kellő mélységben írjak róla. Egy dolog azonban biztos: a megmagyarázhatatlan kisebbségi érzések a gyerekkorban gyökerezhetnek. Csüggedésre azonban semmi ok, sőt szüleinket sem érdemes életünk végéig vádolni saját kisebbrendűségi érzésük kompenzációs mechanizmusaiért, mert van egy jó hír is: az önértékelés hiánya nem egy legyőzhetetlen állapot. Ha valaki felismeri, elfogadja, majd tudatosan kezd ellene tenni, akkor nagyon is levetkőzheti önsorsrontó gondolatait.

  1. Egyfolytában azért küzdesz, hogy mások elismerjenek

Természetesen mindenki szereti az elismerő szavakat. Ha viszont úgy érzed, hogy csak akkor lesz jó a napod, ha lájkvadászás céljából kétnaponta posztolsz képet magadról, ahogy pasiként valami menő verdában pózolsz órát villantva napszemüvegben, vagy pucsítasz nőként full sminkben csücsörítve, akkor egész biztos, hogy valami nem oké. Alapvetően nonstop magadat fotózni sem annyira oké. Folyton mások tükrében nézni magad, túlzott mértékben vágyni megerősítésre a külsőddel, személyiségeddel kapcsolatban azért is veszélyes, mert sosem lesz elég a dicséretből. Tök mindegy, mennyit kapsz belőle, amíg belül nem vagy biztos az értékeidben, kielégítetlen marad az igényed.

  1. Bizalmatlan vagy úgy nagyjából mindenkivel

Ha saját magaddal nem vagy rendben, akkor a környezeteddel sem fogsz jól kijönni. Ennek jelei: alapvető bizalmatlanság, inkább a rossz feltételezése mások szándékaival viselkedésével kapcsolatban, ellenséget látsz a legtöbb emberben, gyanakszol, akkor is, ha nem kéne. Ennek következménye, hogy szúrós leszel, támadsz, még ha reális okod nincs is rá.

  1. Másokhoz viszonyítod önmagad

Ez az az állapot, amikor túl sokat foglalkozol másokkal és azt nézed, mi az, ami nekik van, neked pedig nincs. Kísérheti pöffeszkedés és irigység is. Kivetülése, hogy állandóan bizonyítani akarsz, túlhajtod magad, mert úgy érzed jelentéktelen vagy, elismerést szeretnél, bármi áron. Ilyenkor érdemes megállni, és latba vetni, mi az, amid van. Sokkal több, mint gondolnád.

  1. Ritkán dícsérsz

 Ha úgy érzed, hogy nem kenyered a dicséret, ritkán vagy sose mondod nőtársaidnak, a „csinos ez a ruha”, „hú, de jól nézel ki” mondatokat, még akkor is, ha láthatóan a pont annyira vannak kirittyentve, mint szaros Pista Jézus neve napján, akkor is sejthető, hogy a rendszer a te hibádban van. Az önbizalomhiányos emberek fukarkodnak mások hátbaveregetésével, mert félnek attól, hogy mások felértékelése együtt jár az ő leértékelődésükkel. Ugyanez a helyzet, amikor párkapcsolatban az egyik fél sosem dicséri a másikat, a hibáit azonban szereti kiemelni.

  1. Kerülöd a kockázatot, félsz a kudarctól

 Jobb a stabil, ami tuti, bármi, ami nem kipróbált vagy erőfeszítésbe kerül, inkább nem is kell, mert „ha minden ugyanígy marad, abból baj nem lehet” – gondolod. Azon túl, hogy ez a fajta középszerűség teljesen megöli a kreativitást, elkerülnek a sikerek is, amelyek örömet és önbizalmat adnak, ezért ördögi körbe kerülsz.

  1. Életed a versengés

 Mindig kell valami, amiben bizonyíthatod, hogy jobb vagy. Néha magad sem tudod, miért vezérel az, hogy lenyomd a beszédpartnered, miért akarsz például vékonyabb, csinosabb, látványosan sikeresebb lenni a barátnőidtől, de az ad kielégülést, ha ez megtörténik. Ezzel a baj leginkább az, hogy az ilyen típusú embereket egy idő után kerüli a környezetük is, fárasztó mindig hatalmi csatákat vívni. Te pedig csak állsz ott és nem érted, amitől újfent nem érzed jobban magad.

  1. A monogámia ismeretlen fogalom számodra

 Biztos mindenkinek van legalább egy olyan ismerőse, akinek igazából tökmindegy mennyire jóképű a pasija, vagy csinos az aktuális barátnője, mindig kell mellette egy „jobb”, újabb, izgalmasabb. Vagy szakítás történik a régivel, vagy amellett (és az új helyett) lesz egy még újabb, a lényeg, hogy sosem elég. Ez –véleményem szerint- az egyik leggonoszabb megjelenése a kisebbségi komplexusnak, mert „ártatlan”, normális önbecsüléssel rendelkező emberekben lehet így kárt tenni, hosszú időre. Ilyenkor van az, amikor a megcsalt fél nem érti a helyzetet, mert azt hitte, minden rendben a párkapcsolattal: jó volt együtt lenni, közösek voltak a célok, jó volt a szex, és mégis. Nehéz megérteni, hogy a hiba sokszor nem saját magában keresendő, nem ő volt kevés. A megcsaló az, aki nem hiszi el magáról, hogy bárkinek is elég lehet, ezért folyton bizonyítania kell.

  1. A féltékenységet ellenben jól ismered

Patológiás féltékenység során nem kell hozzá konkrét kiváltó helyzet, sokszor alaptalanul vádolod a párod hűtlenséggel. Elképzeled, mit csinálhat épp, minden körülményt, késést, később megválaszolt üzenetet ennek tulajdonítasz. A végletekig viszed a helyzeted, ami a kapcsolat szétrombolásához vezethet. Mindezt legtöbbször valamilyen gyerekkori trauma miatt, mert ebben az esetben az alacsony önértékelés mögött az áll, hogy gyerek szinten rekedtél, és a pároddal gyermekies függőséget alakítottál ki. A legszebb, hogy ezt a hozzáállást viszed magaddal a következő kapcsolatodba is, ahol a féltékenység az intimitás és a bizalom mélyülésével ismét gyorsan megjelenik.

Emellett persze nem menjünk el amellett, hogy a normális féltékenység a kapcsolat megőrzéséhez is hozzájárul, sőt serkentően hathat. Az evolúció fennmaradását is részben ennek köszönhetjük, de egy már egy másik téma.

  1. Passzív-agresszív magatartás

 Ezt akkor csinálja az ember, ha hatalmat szeretne gyakorolni, de úgy érzi, nyílt és őszinte kommunikációval ez lehetetlen, mert kevésnek érzi magát hozzá, ezért „ellenáll”. Az ellenállás abból fakad, hogy saját magát teszi alárendelt helyzetbe az illető. A passzív-agresszív magatartás azt jelenti, hogy közvetett úton próbálunk érvényt szerezni akaratunknak, mert azt hisszük, másként nem sikerülhet. Klasszikus példája, amikor a problémát épp megvitatni akaró feleséget az ura azzal próbálja meg móresre tanítani, hogy bezárkózik, nem szólal meg, bünteti a kommunikáció megvonásával. Játszma helyzet is egyben: fölényt akar szerezni, mert máshogy nem érzi, hogy lenne neki.

 Ahelyett, hogy tétlenül szenvednél, elnyomnád vagy pótcselekvésekkel kompenzálnád kisebbrendűségi érzéseidet, gyere, és inkább beszélgessünk róluk. Vegyük szemügyre együtt a helyzetet, és kezdjünk el számodra egy egészséges önbizalmat felépíteni.

ae5554faebaff6f6afc48b81a0ec3087.jpg

komment

A „nem itt kéne tartanom”-ról

2017. május 04. 07:12 - Cene Judit

Ezen a héten az egyik kedves ügyfelemmel a pasizós sztorijairól beszélgettünk. Mesélt arról, hogy mennyi sok megjátszós, átverős, először lelkes aztán eltűnős, játszmázós randiban volt része az elmúlt időben, majd saját problémájaként azt vázolta, hogy gyakorlatilag ott tart, hogy már esélyt sem ad. Ha szimatot érez, lecsap, mintegy vadászkutya, aztán elegánsan elhagyja a terepet. Önreflexióként megjegyezte, hogy tisztában van azzal, hogy valószínű idő előtt teszi ezt, és pont az önvédelmi mechanizmusnak vélt rossz beidegződést/rutint szeretné maga mögött hagyni. Több oldalról körbejártuk a témát és nyilván több tanulsága is volt a találkozónknak, jelen írásomban csak egyet emelnék ki. Ahogy élvezettel hallgattam az egyébként rendkívül szórakoztató stílusban előadott történeteket, kikívánkozott belőlem a kérdés. Te figyelj Timi (nevezzük így), egyébként egy tízes skálán mennyire hiányzik az életedből egy párkapcsolat? Egy férfi, akivel napi szinten megoszthatod az életed? Kapásból rávágta: ötös! Merthogy egyébként nagyon élvezi a munkáját, egyre feljebb lépked a pozíciókban, elismerik, szereti a barátait, akik szeretik őt, szívesen és sokat utazik, a sport a mindennapjai része, és úgy általában, egész jóban van magával, de hát már KÉNE. Mert ABBAN A KORBAN VAN, és ilyenkor ILLENDŐ. Ha most nem talál valakit, talán örökre lecsúszik a házasságról, gyermekvállalásról.

Kapásból kérdeztem, hogy ki/kik szerint kéne? Kik azok az ő(k)? Aztán arról is, hogy mit gondol azokról a nőkről, akik harmincegynehány évesek, imádnak élni, vagányok, dögösek, belevalóak, számos baráttal rendelkeznek, sikeresek a munkájukban és egyébként jól is néznek ki, de egyébként jelen pillanatban nincs mellettük egy állandó társ? Talán lúzerek? A társadalom semmirekellő némberei? Mondta, hogy dehogy, semmi gond nincs velük szerinte, sőt, szimpatikus a képlet.

A„nem itt kéne tartanom” az egyik legkárosabb mondat az önbizalom szempontjából, amit az ember saját magának, és kifelé is kommunikálhat. Ezzel azt állítod eleve, hogy van valamilyen rejtélyes mérce, aminek te nem felelsz meg. Azaz selejt vagy. A probléma csupán az, hogy ez a mérce mindig a környezeted, sőt az adott helyzet, még „sőtebb” a te adott fókuszpontod függvénye. Merthogy: igen, Gizi azon az életterületen lehet, hogy előrébb van, mint te, viszont más területeken pedig te vagy „előrébb”. Ez Gizi szempontjából pont olyan lesújtó, mint amaz a tiédben. Ezért teljesen felesleges „előrébbről” beszélni. És akkor még nem is említettük azt, hogy „nem minden arany”.. azaz, ha úgy is tűnik, hogy ő ott tart, ahol te csak szeretnéd, sosem tudhatod, mi van a színfalak mögött. Szóval hidd el, pont ott kéne tartanod, ahol most vagy, és úgyis oda vezet az utad, ahol a legjobb lesz neked.

Amikor olyan sejtésem támad, hogy az illető valaki másnak az álmát kergeti, valamilyen külső elvárásnak igyekszik megfelelni, első körben megpróbálom megfejteni, mi történne, ha elérné a célját? Mi változna, hogyan érezné magát? Az ember testbeszéde, tartása, beszédtempója, hanglejtése, szemének csillogása is megváltozik akkor, ha valami olyanról beszél, amit igazán szeretne. Ha ez hiányzik, akkor érdemes elgondolkodni azon, vajon kitől és milyen előnyökre számíthatunk, ha úgy cselekszünk, ahogy elvárják tőlünk? És vajon mi történne, ha új célokat tűznénk ki magunk elé?

 „A siker nem azon múlik, mi elérhető számodra és mi nem, hanem azon, hogy miről tudod meggyőzni saját magad.” (Dr. Wayne Dyer)

fullsizerender.jpg

komment

Játszmák a párkapcsolatban

2017. április 25. 00:19 - Cene Judit

„Egy nő mindig maradjon kissé titokzatos.” „Ne érezze, hogy tetszik neked, a férfiak szeretnek vadászni!” „Légy elérhetetlen, annál jobban szeretne majd meghódítani.” Tisztán csengenek a füleimben édesanyám szavai, amikor arról faggattam tizennégy évesen, vajon hogyan hódíthatnám meg a kiszemeltemet, Danit, vagy legalábbis hogyan érhetném el, hogy felfigyeljem rám. A legjobb szándékával látott el tanácsokkal, ahogyan tettük ezt huszonéves korunkban is a barátnőimmel, kölcsönösen.  „Várj legalább egy napot, ne hívd rögtön vissza. Érezze kicsit a hiányodat.” „ Úgyis mindig a nő irányít. Csak az a fontos, hogy úgy csináld, a pasi ne vegye észre!” „Ellaposodott a kapcsolatotok? Tedd kicsit féltékennyé! Ködösíts, utalj arra, hogy milyen kedves volt ma az a tekintélyes bicepszű fiú, aki segített beállítani a combtárogató gépet a konditeremben…”

 A női fifika, a taktikáink tárháza végtelen. Nem állítom, hogy ezek elvetendő, téves megközelítések, és azt sem mondom, hogy ha a lányom ugyanezt a kérdést tenné fel nekem, akkor azt javasolnám, hogy valljon szerelmet padtársának, a tiszta kommunikáció jegyében. Ugyanakkor hiszem, hogy például ezek a korai útravalók vezetnek oda, hogy a játszmázást később egy tartós párkapcsolatban sem tudjuk abbahagyni. Annyira biztosak vagyunk abban, hogy hogyan kellene elérnünk a célunkat fondorlatos módon, hogy a konfliktusos helyzetekben is tovább visszük saját kis trükkjeinket, játszmáinkat. Nem tanulunk meg tisztán, asszertívan kommunikálni, inkább hibáztatunk, számon kérünk, felelősséget pakolunk át, általánosítunk. Meggyőződésem, hogy ha kedvenc Bélánk lemondja a közös mozis programunkat egy baráti találkozó miatt, sokkal több nőnek csúszik ki a száján a „Miért kell állandóan a hülye haverjaiddal lógnod?” kérdés, mint az én-üzenettel közvetített: „ Sajnálom, hogy így alakult, mert nagyon készültem erre az estére, és most csalódott vagyok. Viszont elfogadom, hogy neked most máshoz van kedved.” mondat.

Tipikus pasi játszma a lebegtetés. Amikor igazán nem kell a nő, és komoly szándékai nincsenek vele, de amikor az menni akarna, felhagyni az el(sem)kezdett viszonnyal, emberünk utána nyúl, visszaédesgeti, hogy saját egója polírozásának céljából élvezhesse még egy darabig a nő figyelmét.

A passzív-agresszív játszmákat is férfiak alkalmazzák gyakrabban, ennek jó példája, amikor összevesztek, és ő bezárkózik, nem szólal meg, nem vesz tudomást rólad, úgy tesz, mintha ott sem lennél. A szeretet megvonás szintén klasszikus játszma helyzet: „rossz voltál, most nem szeretlek, sőt mi több, büntetlek kicsit.”

Játszmázunk, amikor érzelmileg zsarolunk, ultimátumokat adunk, hogy kikényszerítsük az akaratunkat. És akkor is, amikor ennek finomabb módját választva „cicázunk”: hízelgünk, kedves szavakkal látjuk el az illetőt, „cél szentesíti az eszközt” alapon. Mert milyen nehéz lenne a fenti esetekben azt mondani, hogy „Nézd, ez a dolog bántó számomra, kérlek, ne csináld. Találjunk valamilyen kompromisszumos megoldást, ami mindkettőnknek megfelel.”

Felnőtt bölcs emberektől hallom: „Ha ő így csinálja, én is így fogom! Tudja meg milyen érzés, ha…” gyerekes visszavágásokat, vagy például okos, érett nőktől azt, hogy hogyan fejtették ki a párjuknak, hogy bezzeg a céges focira van idejük, rájuk meg nincs. Kedvenc játszmázóim a mártírok, akik a „Nem hiszem, hogy ezt érdemlem” mondatokkal jönnek.

Vitás párkapcsolati helyzetekben a játszma azért igazán romboló, mert olyan stílusbeli változás követi, ami köszönő viszonyban sincs a szeretet nyelvével. Jön a (direkt) elhidegülés, cinizmus, megalázás, bántó mondatok tömkelege, csak hogy érezzük az igazunkat, hogy ezt a kört mi nyertük.

Játszmázni gyakorlatilag bárkivel lehet, az autószerelőtől, az étterem pincéréig, baráti kapcsolatokban, üzleti tárgyaláson, családtagjainkkal, tényleg bárkivel. És az a legszebb az egészben, hogy a játszma csak ritkán tudatos, leginkább viszont tudattalan. Ismerek játszma fanatikusokat is, sőt olyat is láttam már, hogy egy párkapcsolatot a játszma tart össze. Rossz hír az, hogy ezek a kapcsolatok legritkább esetben lehetnek hosszú életűek, mert a felek előbb-utóbb kivéreztetik egymást, a győztes fél a másik tetemén ugrálva pedig végső soron egyedül marad. A játszmás kapcsolatokban valakinek betelik a pohár, jobb esetben addig, amíg nem őrül bele, nem teszi magát vagy az egészségét tönkre. Jó hír pedig az, hogy a játszmát meg lehet állítani, ki lehet belőle szállni úgy, hogy magát a kapcsolatot fenntartjuk.

Fontos, hogy lássuk, miért született a játszma. Hát elmondom: a játszmák oka a félelem. Az ember akkor érzi stabilnak és kiegyensúlyozottnak magát, ha a körülötte lévő dolgokat irányítani tudja, van befolyása rá. Ha ez nem így van, mert belátja, hogy az adott helyzetben erre képtelen: akkor játszmázni kezd. Ugyanakkor fontos okozat az is, hogy a játszma biztonságos. Mert pontosan tudom, mit kell tennem/mondanom a másiknak ahhoz, hogy arra úgy reagáljon, ahogy szokott, ezáltal a markomban tarthatom. Tudom, mire pöccen be, mivel nem tud mit kezdeni: végre teremthetek egy olyan helyzetet, amiben átveszem az irányítást,vagy minimum a kiszámíthatóságot. Egyetlen baj van ezzel, mégpedig az, hogy a szeretet felett nem lehet irányítást átvenni. Hogy ahol szeretet és tisztelet van, ott nincs játszma. Nincs győzelem. Mert ahol szeretet van, ott senki sem nyer vagy veszít, csakis nyerhet mindenki.

Ehhez a poszthoz egy Tom&Jerry-s képet választottam. Nekem ez segített annak idején, amikor a coachom rávilágított arra, hogy miért futom ugyanazokat a köröket a pasimmal. (Mondjuk férjemmel.) Óriási felismerés volt, azóta bármilyen helyzetben ezt veszem elő, amikor érzem, hogy egy értelmetlen és parttalan vitában vagyunk. Eddig hatásos volt, mert elég, ha csak az egyik fél kiszáll a játszmából, és rájön, hogy nem kell mindig nyerni. Elég a humor, az összekacsintás, hogy egy csapatban játszunk. Az önirónia, annak elfogadása, hogy a jelen megélt igazság csak a mi igazunk, ami képes beláthatóvá és szerethetővé tenni saját gyarlóságainkat. Te képes vagy rá?

article-2390792-00492adb00000258-314_634x418.jpg

komment

10 tipp a hatékony társkereséshez

2017. április 07. 12:52 - Cene Judit

Ha valakivel magánemberként vagy coachként párkeresési megtorpanásokról beszélgetünk, végső soron mindig eljutunk az egyik legfontosabb kérdésig: Mi az, amit már most megtehetsz, hogy megtaláld a számodra legmegfelelőbb társat? Az alábbiakban 10 olyan lépést gyűjtöttem össze, amelyek hozzásegítenek ahhoz, hogy búcsút mondj a szingli üzemmódnak és szerelmesen sziporkázz szerdánként is.

  1. Annak felismerése, hogy nem szeretnél tovább szingli lenni

 Ez magától értetődőnek tűnik, de mégsem az. Sok esetben –akár nem tudatos szinten – külső társadalmi nyomásnak szeretnénk megfelelni. Tedd a szívedre a kezed: ha nem nyaggatnának a szüleid, távoli rokonok, ha nem kéne fűnek-fának magyarázkodni azzal kapcsolatban, hogy miért vagy egyedül, mikor lesz már legényed, akarsz-e gyereket, akkor is zavarna, hogy épp társ nélkül éled mindennapjaidat? Lehet, hogy nem, mert most jó egyedül. Ezt is érdemes tudatosítani, számtalan stresszhelyzettől, félrecsúszott randiktól, önmarcangolástól kímélheted meg magad.

  1. Felvállalni saját magad előtt, hogy párt keresel

Nem csak azt, hogy szeretnél, hanem azt, hogy keresel. Nem azért, mert ronda vagy, egyszerű, mint a barlangrajz, vagy egy csiszolatlan gyémánt, akit szerencsétlenségére, még senki nem fedezett fel, ezért neked kell kínálgatnod magad. Dehogy! Minden a lehető legnagyobb rendben veled, csak épp most érkezett el az idő, hogy tudatosan is kezedbe vedd az irányítást, mert például most zártál le igazán magadban egy előző kapcsolatot, családi traumát, most lett eleged a himi-humi fiúkákból, az éjszakai pillangó üzemmódból, most vagy rá készen, mert most igazán jól esik a tükörbe nézni. Most jött el az idő, hogy lépj egyet, hogy új fejezetet nyiss az életedben.

  1. Felvállalni az ismerőseid előtt, hogy párt keresel

Ha tisztán, önsajnálattól mentesen sugárzod és kommunikálod a környezeted felé, hogy szeretnéd megosztani az életed valakivel, sokkal nagyobb az esélye annak, hogy a kínálat találkozik a kereslettel, és ez egyáltalán nem ciki. Gondold csak el: megszűnt a munkahelyed (mindegy miért, hogy te léptél, vagy téged menesztettek) és ott állsz munka nélkül. Fél éves utazgatás Ázsiában, chartity oroszlán mentés Afrikában, hurrá, de bárhogy is van, nagy a valószínűsége annak, hogy előbb vagy utóbb új munkahely után kell nézned. Ha ismerőkkel beszélgetsz, gyanítom, nem restelled nekik elmondani, hogy épp keresésben vagy, interjúkra jársz. Nem kamuzol, hogy még mindig ott dolgozol, nem mondod, hogy nem keresel, jó így munkanélküliként.  A környezeted valószínű attól sem tart majd számító lesajnálnivalónak, ha esetleg megkéred őket, hogy jussál eszükbe, ha hallanak valami neked való pozícióról. Miért lenne ez másként a párkeresés esetében?

  1. Helyet csinálni neki az életedben

Erről a korábbi bejegyzésemben írtam, így most csak röviden. Ha munka mellett hétvégente épp egy új diplomát vagy MBA képzést csinálsz, esténként fullos a naptárad jóga, pilates, órákkal, varró szakkörrel, főzőtanfolyammal, mondd, hol fér el ő mindebben? Szerinted ki az a pasi, aki azt szeretné, hogy egy fél órás ebéd legyen két meeting között? Értem persze, hogy pörgős és sok baráttal rendelkező nő vagy, de gondold végig kérlek, hol lenne neki ebben helye. Ha a nyugalmat, harmóniát, állandóságot, az otthonteremtésre való készséget sugárzod magadból, nagyobb a valószínűsége, hogy erre vágyó férfiakat is vonzol be az életedbe. És nem, ettől nem leszel unalmas, és az a pasi sem az, aki erre vágyik.

  1. Nem viszonyra, liezonra, futó kapcsolatra vágyni- és mindezt merni elmondani, már az ismerkedés kezdeti szakaszában

Szóval, ez itt egy sarkalatos pont. Saját példámból tudom, hogy a húszas éveimben hányszor próbáltam megjátszani bejövős pasik előtt, hogy „á, ugyan már, nem akarok semmi komolyat, nehogy megriasszam szegényt”. Nos, hát nagyjából ehhez mérten is alakultak a kapcsolataim. Itt most nyilván nem arra gondolok, hogy ha a bárpultnál megkérdezi a fickó, hogy mit kérsz inni, akkor a válaszod „Igen, kettőt. Egy fiút, Zétényt, és egy lányt, Amarillát, mindezt törvényes kereteken belül” legyen. Mindemellett, harminc felett főleg nem kínos arra vágyni, hogy feleség és anya legyél és az sem, ha ezt ki mered mondani. Miért játszanád meg magad? Most őszintén: ha egy 35 éves pasi közeli tervei között nem szerepel a megállapodás, nem akar komoly kapcsolatot, akkor mégis mire mész vele? Mire mentek együtt? Ja, hogy majd miattad megváltozik, te bebizonyítod, értem. A legtöbb esetben ez nem így van. Tapasztalataim szerint a legtöbb férfi pontosan meg tudja mondani, mikor szeretne lenyugodni kicsit, és azt is, ha még célja, hogy egy héten háromszor offolja magát a Gozsdu udvarban.

  1. Annak elfogadása, hogy nem fog kopogtatni az ajtón

Természetesen minden nő álma egy filmbéli jelenet, ahogy az álompasi kutyája „love at first sight” jeleként bokát nyaldosva ráugrik a parkban, amit a szemrevaló gazdi elnézéskérés jegyében azonnali kávémeghívással igyekszik rendbe hozni. Hasonló a közértben, amikor egyszerre nyúltok a dobozos tejért, aminek következtében hetekkel később élete dobozaival áll a küszöbödön, vagy amikor a barátnőd áthív szerda este magához és kiderül, hogy a szomszéd szobában alszik az eddig rejtegetett, Ausztráliában szörföt oktató másod unokatestvére, aki épp tegnap költözött vissza Budapestre. Szóval igen, lehet ilyen is, de erre alapozni, kábé olyan – a munkakeresés párhuzamával élve – mintha körmöt lakkozva otthon egész nap csupán azt várnád, hogy fejvadászok keressenek a legmenőbb ajánlatokkal.

  1. Olyan helyekre járni, és olyan programokat szervezni, ahol a „célcsoport” megfordul

Régen volt egy barátnőm, (szingli, mint én is akkor), akinek a mániája volt, hogy péntek esténként menjek fel hozzá dumálgatni, borozgatni. Amikor szóvá tettem, hogy hétfőtől csütörtökig állok rendelkezésére csajos traccspartira lakáson, de a péntek estémet lehet, hogy nagyobb izgalmi faktorban képzelem el, vérig sértődött. Rácsodálkozom, amikor pasizós kimozdulás gyanánt látok csajokat ciki-cuki csajos vintage limonádézós koktélozós bárokban, ahol összesen legalább és maximum két férfi ül egy asztalnál, de ők is inkább egymást szeretik. Tetszik vagy nem, sokkal több pasi jár sörözni, mint koktélozni, többen mennek el koncertekre, mint dress code-os partykra, többen járnak (egyedül) sport klubokba, futó versenyekre, mint színházba vagy Bagdy Emőke előadásaira. Azaz: a szabadidőd egy részét érdemes tudatosan tervezni és fontolóra venni, hogy az általad áhított férfi vajon mit csinálhat épp.

  1. Netes társkeresés ≠ciki!

Harminc felett nem biztos, hogy az egész heti strapa után lefáradt pasiként vagy nőként a péntek estédet valami hangos szórakozóhelyen szeretnéd tölteni. Lehet, hogy sose voltál ilyen, mindig többre értékelted a csendesebb baráti találkozókat, vacsorákat, de az is lehet, mostanában punnyadtál be, nem bírod már úgy, mint rég. Ha a munkahely-közért-otthon kombináció túl sok lehetőséget nem rejt magában, és a barátnőid pasijainak néhány egyedülálló barátját is ismered már, jól jöhet a virtuális tér. Rengetegen vannak így ezzel, szerintem kifejezetten üdítő gondolat, hogy a leendőbeli pasid sem épp a Morrisons 2-ben kajtat huszonhárom évesek után. Az sem ciki, ha te írsz rá/jelölsz be valakit, és kérlek, ne mondd azt, hogy „Jó, de az utcán sem szólítanék le férfit.” Ez egy másik tér, mások a szabályai is.

  1. Ne a tökéletest keresd, hanem az elég jót

Nem biztos, hogy ugyanazt a zenét szereti majd, mint te. Lehet, ő szívesebben tölt időt otthon, lehet, lesz valami hülye hobbija, sőt az is lehet, hogy első blikkre a fél ruhatárát is lecserélnéd. Ettől még lehet tökjó fej, okos, vicces, megbízható, bármi…Megváltoztatni nem kell és nem is lehet senkit, de biztosan lesznek dolgok, amikre hatással lehetsz és fordítva. Lesznek olyanok is, amiben neked kell kompromisszumot kötnöd, ezeket is érdemes előre átgondolni. Mi az, amihez feltétlenül ragaszkodsz? Mi az, amiben ki tudjátok egészíteni egymást?

  1. Bízz a magadban!

Bármennyire elcsépelt is ez, de így van. Abban bízz, hogy mivel jó célokért küzdesz, tiszta szívből szeretnéd, és képes vagy alkalmazkodni és tenni érte, előbb-utóbb jönni fog. Az hogy épp egyedülálló vagy, egy állapot. Hozd ki belőle a legjobbat!

www.attitudcoaching.hu

16939516_1104455643016834_599752197291988403_n.jpg

komment

15 dolog, amivel az anyukák őrületbe kergetik embertársaikat

2017. március 28. 15:37 - Cene Judit

Biztosan ti is ismertek olyan anyukás reakciókat, jellemző megnyilvánulásokat, amiktől feláll a szőr a hátatokon, sőt, már meg is fogadtátok, hogy „Na, ha egyszer gyerekem lesz, én ezt tuti nem így fogom csinálni” stb..

Aztán Gizike/Jancsika érkezése után is tartjátok magatokat a kiindulási alaphoz: jöhet a fanfár, hangos ováció, virágcsokor, gratuláció, miegymás.

De az is megtörténhet, hogy gyermeketek születése után a világ tutti frutti és púder illatúvá változott, és eldöntöttétek, hogy az életetek további részében csak anyaként vagytok hajlandóak definiálni önmagatokat, mindenféle kiemelt tiszteletet, megkülönböztetett státuszt várva – csak ezért – a környezetetektől.  Embertársaitokkal folytatott dialógusok jelenleg pelenkák mennyiségéről, benne lévő termések minőségéről, szopizásról, cicizésről, tejciről, tápiról és a babócáról szólnak, csak hogy egy kis ízelítőt adjak a lenti felsoroláson kívül. Üdvözítő kategória, amikor figyelve önmagatokat vagy a környezetetek jelzéseit, képesek vagytok humorral és egészséges öniróniával kezelni az „elmammerosodás” kezdő stádiumait.  Alapelvem, hogy amíg az ember képes saját magán nevetni, mindent megtett a mentális egészségének megőrzése érdekében.

Szóval, valamelyik nap azon gondolkodtam, melyek azok az „anyukás” kifejezések, attitűdbeli változások, amivel ki lehet kergetni a világból. Hogy még görbébb legyen a tükör, megkértem néhány, még nem gyerekes barátnőmet, hogy segítsenek a gyűjtésben. Milyen változást tartanak a legirritálóbbnak olyan nőismerőseik körében, akik nemrég szültek, vagy pici gyerekkel vannak otthon?

A lista összeállt, és jelentem, a sorszámok nem fokozatbeli különbséget jelentenek.

  1. Gyerekünk becses nevének helyettesítése MINDEN ESETBEN – Manócska, babóca, babuci és társai – kábé olyan érzékeny gombot nyom meg, mint a „pocaklakó” vagy a „hurcizás”. Kőszívű némberként a gyerekemre néha „a gyerek” megnevezéssel utalok vissza, mondjuk az is igaz, hogy a pasimat/csávómat/barátomat sem hívtam sosem „páromnak”. (Tudományos kutatásaim arra vezetettek, hogy van összefüggés!)
  2. AludTUNK, EttÜNK, IszizTÜNK, bekakálTUNK– mert miután gyerekünk lesz, ezt mi mind együtt csináljuk, ugye. Annyira beletrollkodnék, hogy „Te is?” de eddig még sikerült lakatot tenni a számra.
  3. Facebook posztokban kép alá gyerek narráció – „Hmmm de finom ez a főzelék Ana, ugye kapok még?” – „mondja” a hat hónapos tarkóig spenótos Kittike. Ennek hardcore-abb változata, amikor a kollégádtól kapsz baby power pointot, tele gondolat – buborékokkal, és „Egy éves lettem” zárással.
  4. Ha már facebook, akkor ugyanez a kategória ugyanazon tevékenységről közel ugyanolyan 8 képet posztolni, csak mert az elkövető nem tudja eldönteni, melyik képen szebb a gyerek. Pl: „Hintázunk” – 8 egyforma képen megörökítve
  5. Mindig facebook: teljes cover- és profil fotó csere, csak a gyerek képével, amit illik hetente frissíteni. Itt is van durvított változat, amikor a nevét is átváltoztatja az illető és a gyerek nevet is beleteszi. (Pl: Kiss Katalin Kovács Kittike). Hiszen ő megszűnt önálló entitás lenni, ő és a gyereke egy és ugyanaz. Ezt tudja meg mindenki.
  6. Gyerekkel nem rendelkező barátnőknek „Te ezt még nem értheted” „Majd megtudod, ha gyereked lesz” „Gyerekkel minden sokkal nehezebb” Ebben az az irritáló, hogy egyszerre panaszkodik, egyszerre meg jelzi beszédpartnerének, hogy az illető fényévekre van még ettől az „áldott” állapottól. Ez egyértelműen a „túl nehéz a Gucci láncom, húzza a nyakam” kategória. (Tudományos kutatásaim azt is bebizonyították, hogy aki azt mondja amíg egy gyereke van, neked meg nulla, hogy „Majd megtudod, hogy nem egyszerű, ha gyereked lesz” az, pár év múlva, amikor neki kettő van, neked meg egy, azt fogja mondani, hogy „Egy gyerek nem gyerek. Megtudnád, ha kettővel kellene bajlódnod..”)
  7. Ugyanilyen barátnőknek „Te nem kaptál kedvet, naa???” kérdés feltevése, lehetőleg akkor, amikor az illetőnek évek óta nincs egy normális kapcsolata, és amúgy magának anyának sem volt apa előtt úgy 20 évig.
  8. Soha többet rá nem érni, telefonhívásokra napokkal később reagálni, folyton gyerekkel takarózni, miközben „barátokat” már a gyerek első szülinapján óvodai ballagásra meghívni
  9. Párhuzamos telefonálás – na ezzel is ki lehet kergetni a világból. Értem, hogy a gyereknek nem lehet megtanítani, hogy anya telefonál (DE), és folyton beszélgetni kell vele is, miközben a barátnő egy-egy mondatra 20 perceket vár a vonal túlsó végén (NEM). Akkor inkább beszéljünk később.
  10. Egymást apának és anyának szólítani – ez is az a kategória, hogy annyira azonosulok a gyerekkel, hogy a férjem innentől kezdve nem Jóska, hanem Apa. Garantáltan a kapcsolat afrodiziákuma, libidó nővelő, a gyors és vad szex záloga.
  11. Apropó, szex. Bár korábban sztendernek számító téma volt a barátnők körében, anyává válással megszűnik, mint társalgási téma, mert a gyermek kibújásával a vagina átminősül, egészen más, magasztosabb feladatokra hivatott.
  12. „Ne fogd meg, nem szeret más kezében lenni” vagy „Hagyd, majd én bepelenkázom, mert te ezt még nem tudod” kijelentések. Az ilyen anya garantáltan control- freek is, egész biztos, hogy rajta kívül senki nem tudja a gyermekét megetetni, megfürdetni, stb..
  13. Szülésélmények hosszú és részletes kifejtése, megbeszélése más anyukákkal, főleg olyan esetben, ha még nem szült nő is van a társaságban.
  14. Fokozott cukisághajlam, ami az öltözködésben is megnyilvánul – A korábban egész csinosan öltözködő anyuka, hitelen állatmintás zoknira váltott, kiegészítői cukik és viccesek egyben.
  15. Karácsonykor gyereket rénszarvasnak, húsvétkor nyúlnak öltözteni, így fotózkodni, mindezt posztolni. Tavaly figyeltem meg ezt az őrületet. Hát persze hogy mindez anyuka karácsonyi ajándék ötlete a rokonoknak, ugyanakkor szeretnék gratulálni annak a férfinak is, aki szó nélkül tűri, hogy norvég mintás, rénszarvasos Mark Darcy pulóverbe öltöztessék hangulat fokozás gyanánt.

Azzal kapcsolatban, hogy ki mennyire tudja megőrizni önmagát anyaként, mennyire van igénye arra, hogy szórakoztató, izgalmas felnőtt ember maradjon ebben a megváltozott élethelyzetben vagy mennyire empatikus nem gyerekesekkel kapcsolatban, nem feltétlenül csak alapintelligencia kérdése. Előfordulhat, hogy megborul az egyensúly, és elindul egyfajta elszeparálódás a külvilágtól, korábbi barátoktól, netalán férjtől/élettárstól, és csak a baba felé fordulás marad. Ilyenkor történhet meg könnyedén, hogy az apuka sem tudja megfogalmazni, hogy mi a probléma, esetleg csak érzi, hogy "kimarad", ki van szorítva a baba-mama szerelemből és lassan nem találja a helyét a saját otthonában. Legrosszabb esetben visszafordíthatatlan elhidegülés kezdődhet el.

Nem szégyen bevallani, hogy első gyerekes anyának lenni nem csupa rózsaszín/égszínkék álom, és bizony ki lehet borulni, meg lehet őrülni a sírós nappaloktól és az alvásmentes éjszakáktól, és be is lehet dilizni otthon, a négy fal között. Természetes érzések, csak tudni kell helyén kezelni őket. Ilyen esetben is jól jöhet egy coach, aki segít az édesanyának megbirkózni az új életfeladattal, és felfedezni újból az énhatárait.

www.attitudcoaching.hu

5_topfill_480x270.jpg

komment

Viszlát, szingliség!

2017. március 23. 21:19 - Cene Judit

Szétnézek a környezetemben, szűkebb-tágabb ismerősi körben és azt látom, hogy számtalan velem egykorú okos, jófej, vicces, dekoratív, talpraesett, biztos munkahellyel rendelkező, sőt gyakran vezető pozícióban dolgozó nő vesz körül, túlnyomó részben egyedülállóak. Saját pályafutásom alatt is volt már időm ízlelgetni ezt a szót és megélni a szingli lét mindenféle aspektusát; mielőtt találkoztam a férjemmel, öt évig éltem egyedül, vagy félnótásokkal, említésre sem méltó ideig. Életem legizgalmasabb, legeseménydúsabb időszaka volt ez, és talán az egyik leghasznosabb is: már ami az önismeret útját, a kapcsolatépítést, a hétköznapi nehézségek egyedül történő megoldását, és a mélyreható bor és rövidital tanulmányok elsajátítását illeti. Abban az időszakban úgy gondoltam, hogy az egyedülálló létformában a legnehezebb minden nap elhitetni magammal, hogy nemcsak szép, de egyben káprázatos és lehengerlő személyiség vagyok, anélkül, hogy ott ülne Béla a kanapémon, és erre kétnaponta emlékeztetne. Azóta persze tudom, hogy attól, hogy van Béla is meg kanapé is, még nem biztos, hogy ezek a mondatok kétnaponta elhangzanak, sőt, még az sem biztos, hogy igazak, de ez már egy másik történet.  

Lehet humorizálni azon, hogy a gimiből is a legátlagabb, legszürkébb csajokat vették el először feleségül, de kétségtelen, hogy az okos, stabil háttérrel rendelkező, szép karriert befutó nőknek nehezebb dolguk van, ugyanis eleve kevesebb a szóba jöhető férfi partner. A legtöbb nőtársam legalább annyit szeretne jövendőbeli párjától, amit saját maga is tud hozni, már ami a képzettséget, presztízst, perspektívát illeti. És persze azt is tudjuk, hogy a férfiakat nem zavarja, ha egy nő normálisan keres, tehetséges és sikerei vannak, egészen addig, amíg ők jobban keresnek, tehetségesebbek, és nagyobb sikereik vannak. Szóval összetett ez a dolog, ebben a cikkben nem is a szingliségről, mint jelenségről szeretnék írni, ennél jobban érdekel a szingliség csapdája, mert ez az, amivel coachként legtöbbet találkozom.

 A szingliélet legnagyobb csapdája véleményem szerint az egyedül töltött évek során kialakuló társkeresési gát. Előfordulhat, hogy biztos egzisztenciával, kiforrott elvrendszerrel, saját szokásokkal és jól bevett rutinnal rendelkező nőként annyira berendezted már az életed, olyan napirended, szabályaid vannak, hogy egész egyszerűen nehéz lenne benne helyet találni másnak, pontosabban igazán, legbelül te nem találod a helyét. Nagyon divatos mostanában azt hangoztatni, hogy legyél kerek, egész önmagadban, legyen teljes az életed és csak egy plusz jó, ha esetleg partnert is találsz magad mellé, ennek a gondolatmenetnek bizonyos részét osztom, ugyanakkor veszélyesnek is találom. Számtalanszor találkozom a környezetemben azzal, hogy a nő már annyira „kész”, hogy nincs rés a pajzson, ember legyen a talpán, aki randira merné hívni egyáltalán.

Esetemben a szingliségből vezető kiutat az jelentette, hogy első körben megfogalmaztam, hogy én nem akarok többet szingli lenni. Aztán olyan mérgező gondolatok csíráját is el kellett hessegetnem, hogy sosem fogok megfelelő párt találni, nyolc év múlva én leszek az állandó meghívott vendég barátnőim kölykeinek óvodai ballagásán, vagy, hogy az összes jó pasi házas harminc éves korára, a maradék defektes, illetve még vannak a kiégett negyvenesek, amilyen én is leszek hamarosan. Mindezt kitöröltem, és azt képzeltem helyére, hogy itt van ő, akivel majd tök jó lesz, csak valószínű épp eltörte a lábát. Vagy külföldön kalandozik, ezért nem futottunk egymásba múlt pénteken sem. Elképzeltem, hova tenném a ruháit, tudatosan elkezdtem gyakrabban bevásárolni, hétvégén piacra mentem, főztem, aminek eredményét másnapos haverjaimnak, szomszédaimnak vagy a portaszolgálatnak ajándékoztam.  Kódoltam magamban, hogy nem ciki kimondani, hogy rossz egyedül és társra vágyom, azt sem, hogy szeretnék egyszer (nemsokára) feleség és anya lenni, hittem abban, hogy aki ettől megijed, azzal egyébként is minek. Abban is biztos voltam, hogy nem fog „csak úgy” betoppanni az életembe, meg kell adnom a lehetőséget, hogy találkozzunk, mentem mint a huzat, nagyjából mindenhova. Ez az én receptem volt, lehet, neked más jön majd be. Azt viszont mindenképp érdemes átgondolni, hogy miket futsz még a munkahely-közért-lakás körön kívül.

Tehát, ha eljutottál odáig, hogy szeretnél végre valakivel a kanapén chipset majszolni, meg tudsz barátkozni a gondolattal, hogy a tíz deka csirkemell sonka helyét felváltja a füstölt csülök a hűtődben, és égsz a vágytól, hogy gyakrabban nézz Walking Dead-et, mint Gilmore Girlst, az alábbiakon érdemes elgondolkodnod:

Milyen tapasztalatokat hozol a szüleidtől? Szeretnéd-e az ő példájukat követni? Min változtatnál? Szerinted milyen párkapcsolatot érdemelsz? Mit gondolsz magadról? Mit szeretsz magadban? Mi akadályoz meg jelen pillanatban, hogy megtaláld a megfelelő társat? Milyen tulajdonságokat mesélne a jövendőbeli pasid rólad, a családjának/barátainak? Miben vagy hajlandó kompromisszumot kötni? Mihez ragaszkodsz? Milyen értékrend alapján választasz társat? Milyen társra vágysz? Milyen lenne vele egy tökéletes nap? Mi az, amit már most megtehetsz, a társkeresést illetően? Hogyan viselkednél ilyen helyzetben? Mik a következő lépések? Mi történik, ha semmi nem változik?

Gyere, beszélgessünk erről együtt! Bontsuk le a kliséket, hagyjuk el a tévutakat, az önkorlátozó hiedelmeket. Itt az ideje, hogy elfogadd, hogy harmincas, független nőként is potenciális partnernek számítasz, alkalmas vagy arra, hogy kapcsolatban élj, és ha aktív vagy és nem bízod teljesen a véletlenre, előbb-utóbb sikerül megfelelő társat találnod.

www.attitudcoaching.hu

a-brief-history-of-eating-sushi-off-naked-people.jpg

komment

Címkék, zászlók, bélyegek

2017. március 08. 10:15 - Cene Judit

Nincs még egy olyan terület az életben, amely során annyi címkét akaszthat a nyakába az ember, mint az anyaság. Feltéve persze, ha engedi, hogy a nyakába akasszák. Közhelyes, de tényleg így van: tuti biztos, hogy nálad mindenki jobban tudja, hogyan kell ezt csinálni, hogyan kell jó anyának lenni. A diszkrétebbek csak összesúgnak a hátad mögött, a kevésbé diszkrétek elmondják a véleményüket arról, miért nem tudod, mit jelent szülni, ha császárral hozod világra a gyermeked, hogyan sodrod veszélybe az életét, ha nem (elég ideig) tudod szoptatni, miért nem fog kötődni, ha nem hordozod, vagy miért vagy önző karrierista, ha három éves kora előtt bölcsibe adod. Na és egyáltalán: hogyan mersz te szórakozni néha, vagy kettesben elmenni „apával” akár több napra is, hiszen egy jó anyának otthon, a gyereke mellett a helye! Kamaszkoráig, gondolom.

Nem vagyok álszent, természetesen én is alkotok véleményt, kérdőjelezek meg módszereket, amelyek nagyon távol állnak az enyéimtől. Mára azonban megtanultam, hogy ezt soha, semmilyen körülmények között ne fejtsem ki a másik félnek, főleg, ha nem is kér meg rá. Egész egyszerűen azért, mert a kiindulási alap az, hogy mindenki a legjobbat akarja a gyermekének, és az egész anyaság annyira mélyről jövő és ösztönös dolog, hogyha megkérdőjeleznék egy anyukától valamit, az kábé azt jelentené, hogy a saját személyiségét kérdőjelezném meg. Teljesen felesleges. Annak idején írtam blogot egy baba mama oldalra, amit egy idő után, hasonló okok miatt felfüggesztettem. Baba ápolás/nevelés témájú cikkekkel Dunát lehet rekeszteni az interneten, szakértő nem vagyok, ami pedig azon felül van az annyira szubjektív, hogy csak az enyém. Elkerülhetetlen, hogy nem bántsak meg vele embereket, ne okozzak felháborodást, mindamellett persze, hogy jól esett, amikor megszámolhatatlan ismeretlen és ismerős köszönte meg, hogy leírtam a gondolataimat, magukra ismertek, azonosulni tudtak vele.  Szóval tudatosan kerülöm a címkézést, ebben sokat segít, hogy nem olvasok fórumokat, baba-mama blogkat, és olyan anyukákkal barátkozom, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én. (Sőt, leginkább nem is anyukákkal barátkozom, hanem a barátaimmal, akiknek általában nincs még gyerekük. )

Láttam a környezetemben olyan nőket, akik –talán abból kifolyólag, hogy kevésbé határozott egyéniségek- komolyan összeroppantak az elvárások és kritikák súlya alatt. Nem hiszem, hogy velem ez megeshetett volna, alkatilag nem, de az biztos, hogy óriási megerősítést kaptam anno a coachomtól, akivel lányom születése után kb. két hónappal találkoztunk még néhányszor, ebben a minőségben. Rend lett bennem azzal kapcsolatban, hogy hogyan tudom a lehető legboldogabban, kínzó lemondásoktól mentesen megélni a babázást, hogyan bízzak magamban a nehezebb helyzetekben is, hogyan tud Cene Juditban egymással kezet fogni, az anya, partner, feleség, barát, dolgozó nő szerep, anélkül, hogy bármelyik sérülne, vagy kiszorítanák egymást. 

Hasznos volt megértenem azt is, hogy csak azt a címkét vesszük a nyakunkba, amivel dolgunk van, amivel bizonytalanok, kételkedőek vagyunk. Érdemes átgondolni, hogy miért nem tudunk elengedni mondatokat a fülünk mellett, ha valaki a saját módszereiről beszél, vagy nem ért egyet velünk, esetleg miért érezzük ezt nyomasztónak ránk nézve?  A coachok egyik kedvenc idézete, Eleanor Roosevelttől származik: „Senki nem kelthet kisebbrendűségi érzést benned, a beleegyezésed nélkül.” Ez ebben a kontextusban is megállja a helyét. Ha a kritikával nincs dolgod, egész biztos, hogy nem bosszant fel.

És persze a másik oldalt is érdemes szemügyre venni: miért címkézünk, miért gondoljuk, hogy téríteni kellene? Talán azért mert nem vagyunk biztosak a dolgunkban? Kell mindig egy viszonyítási alap, amihez mérjük magunkat? Egyfajta visszaigazolás, hogy ő nem oké, de én oké vagyok?

Na és miért teszünk ki zászlókat egyéniségünk szent kapujára? Biztos mindenkinek van legalább egy olyan ismerőse, jobb esetben közösségi oldalon, rosszabb esetben az életben is, aki mintha folyton kifelé akarna üzenni valamit. Naphosszat sulykolja, hogy mennyire sikeres a vállalkozása, ő maga, az egész világ ódákat zeng róla, amit persze csak onnan tudsz, hogy ő elmondja. Ezeknek az embereknek általában tökéletes a párkapcsolata is, tobzódnak az összeborulós szelfikben, az igazán kemény vonalasok viszonylag gyakran szerelmet is vallanak szívük választottjának üzenőfalon, kép kommentben. (Mindeközben Mancika pont egy karnyújtásnyira ül tőlük a kanapén odahaza, látom magam előtt a jelenetet.)

Intő jel arra, hogy valahol kilóg a lóláb. Ha valaki valamit nagyon tol kifelé, az legtöbbször annak a jele, hogy bent az a dolog nincs meg. Mert ha meglenne, akkor nem lenne szükség arra, hogy a homlokunkra ragasszuk, vagy, hogy zászlóra tűzzük.

www.attitudcoaching.hu

10351587_834235549954802_4038566338284037280_n.jpg

komment

Vetítés

2017. március 06. 16:34 - Cene Judit

Rákattantam egy sorozatra. Azok, akik ismernek, tudják, hogy ez miért abszurd esetemben: van egy olyan meggyőződésem- és ennek hangot is adok néha – hogy a sorozatnézés a világ legfeleslegesebb időtöltése, főleg nagy dózisban. Amikor néhányszor a múltban valami külső kényszer hatására arra lettem kárhoztatva, hogy 1-4 órán keresztül sorozat-maratonozzak, mindig azt a belső feszítő érzést tapasztaltam, hogy elmegy mellettem az élet. Annyi minden érdekes és jó dolgot lehet csinálni társaságban vagy egyedül is, de nézni valamit, aminek se eleje, vagy legfőképp vége: merő haszontalanság. Szerintem. Ezzel a Black Mirror-ral is úgy vagyok, hogy szép lassan adagolom magamnak, így legalább az az érzés is megmarad, hogy várom a következő részt, mint nyolc évesen a Dallast péntekenként. A tegnapi rész annyira beütött, hogy kísért egész nap.

A Black Mirror (lásd Netflix) minden epizódja egy esetet mutat be arról, hogy milyen veszélyekkel járhat a jövőben az információs társadalom és a technológiai fejlődés, ha nem vigyázunk. Utópia, mégis teljesen realisztikus őspara minden rész, nyilván ezért is aratott elsöprő sikert világszerte, mind a kritikusok, mind a közönség körében. Lehet spoilerezek, elnézést, akkor ne olvasd tovább, de ez nem is egy filmes blog. Néhány dolgot azonban el kell, hogy áruljak a tegnapi részről, hogy kapcsolódni tudjatok. Adott egy világ, ahol az emberek minden szociális megnyilvánuláskor egy 1-től 5-ig tartó skálán pontozzák egymást. Az elért átlagok meghatározó szerepet játszanak egy személy társadalmi státuszának alakulásában. Mondjuk úgy, hogy akik 4,5 fölött kapnak pontokat, azok a sikeres, mindenki által szeretett emberek, és vannak persze 1-2 pontosak is, ők a „söpredék”. Ha nem vagy elég kedves, vagy nem úgy beszélsz, ahogy a környezeted elvárja, akkor nagyon kevés pontot fogsz kapni a körülötted lévő emberektől, így viszont nem szállhatsz fel repülőgépre, nem bérelhetsz szuper lakást, nem hívnak meg partikra, esküvőkre, stb.Főhősnőnk egy átlagos 4, 2-es lány, aki mindent megtenne azért, hogy elérje az elitstátuszt biztosító 4,5 feletti átlagot. Ezért rendkívül megörül, amikor népszerű gyermekkori barátnője felkéri esküvői tanújának, hiszen a köszöntő beszéddel rengeteg jó értékelést kaphat majd, és kibérelheti álomlakását, amelyben minden annyira valószerűtlenül tökéletes, hogy folyamatos szelfizéssel további jó pontokra tehet majd szert.

Először természetesen a facebookra asszociáltam, meg arra, hogy mekkora beteg világban élünk már most is. Tíz évvel ezelőtt ha valaki azt mondja, hogy lesznek olyan emberek,  akik tudatosan építenek fel egy fiktív életet a külvilág számára annak érdekében, hogy minél több lájkot gyűjtsenek, el sem hiszem. Van ilyen ismerősöm nekem is, csekkolt már be tengerpartról úgy, hogy utazási magazin oldalát fényképezte le, de a legszebb mégis az az egészben, az, amikor élőben látom a barátnőjével. Nonstop a telefonjukat bújják egymás társaságában is, szelfiznek ezerrel csak trendi helyekről, drága és trendi tárgyak társaságában, építgetve külön-külön a saját ál-valóságukat. Nem kell ahhoz túlságosan szemfülesnek lenni, hogy felismerjük: melyik poszt születik a környezetünkben csak lájkvadászat céljából, és azt sem, hogy valójában milyen űrt szeretne pótolni az, aki ál-életet épít.

Én eleve kizárom magam a lájkversenyből, mivel viszonylag kevés ismerősöm van. Megengedem magamnak ugyanis azt a luxust, hogy tudatosan lent tartom az ismerőseim számát, és csak olyan embereket „barátkozom”, akikkel a valóságban is tartom a kapcsolatot, vagy a jövőben tartani szeretném. Nagyjából 2-3 havonta „takarítást” végzek, és átgondolom, hogyha élőben találkoznék az adott emberrel, vajon szóban megosztanám-e vele azokat az információkat, amiket a virtuális térben megosztok. Ha nem, vagy ha úgy érzem, hogy az illető sem oszt meg magáról semmit velem, úgy gondolom, nincs értelme, hogy lássa a posztjaimat. 

Mindemellett a lájkvadászattal sincs egyébként semmi gond szerintem, ha őszinte, hiteles, ha tényleg valami olyan élményt oszt meg, ami belülről jön. Na és akkor meg is érkeztünk végre.

A sorozatban a lány coaching szemmel azért volt bukásra ítélve, mert eleve valami olyasmit közvetített magáról, ami nem igaz, ami nem ő. A valódi célja nem állt összefüggésben azzal, amilyen hamis cél az orra előtt lebegett. Ha az ügyfelem lenne, azt kérdezném tőle, hogy mi fog történni, ha a célod megvalósul? Mi lesz más, milyen területen érinti ez az életed? Mi a valós vágy amögött, hogy 4,5 pontot kapj? Nagyon sokszor nem a cél a fontos, hanem az állapot, amit elérünk, ha a célunk megvalósul. Ilyenkor érdemes beleképzelni magunkat abba a helyzetbe, ha már elértük volna a kitűzött célunkat. Látni magunkat, KIVETÍTENI, mi lenne, hogyan nézne ki a napunk, kikkel beszélgetnénk, milyen hangulatban érnénk haza, mit csinálnánk a szabadidőnkben, mit gondolnának rólunk a szeretteink, kinek fontos a véleménye, stb.. Ezeket a kérdéseket nagyon gyakran teszem fel a klienseimnek. Hihetetlen élmény látni, hogy mennyire másként viselkednek, hogy húzzák ki magukat, hogyan ragyog a szemük, ha valami olyasmiről beszélnek, amit igazán szeretnének. Ilyenkor tudom azt is, hogy a megvalósítás sincs már olyan messze.

A legrosszabb megközelítés, és sajnos elég gyakori, hogy nem tudjuk, nem merjük elképzelni, megfogalmazni, kivetíteni vágyainkat. Rosszabb esetben még azt is mondjuk, hogy „á, úgysem lesz nekem olyan, úgyse történik az meg, nincs akkora mázlim, stb..”.  Szórakoztató és rendkívül energia növelő eljátszani magunkban is azzal, hogy becsukjuk a szemünket és látjuk magunkat mintha már ott tartanánk. Ez nem spirituális dolog, egy módszer csupán, hogy végiggondoljuk, mennyire valós az a cél, amit kitűztünk magunk elé. Mennyire a miénk.

Szintén nagyon megérős, de eggyel nagyobb tudatosságot követel az a helyzet, amikor a környezetünkre szeretnénk hatással lenni. Az egyik legjobb tanács amit életemben kaptam az volt, hogy „kezeld úgy, mintha már olyan lenne”. Ez is egyfajta VETÍTÉS. Mondok egy példát. Mi nők, gyakran mondunk olyanokat, hogy „annyira szeretném, hogy a pasim többször kedveskedjen, lepjen meg, stb..” Valószínű kevésbé eredményes, ha azt az üzenetet küldöd felé, hogy „Béla, az élet veled dögunalom. Nem elég, hogy tegnap is full paraszt voltál, de még a névnapomra is alkalmatlan vagy egy szál kóróval meglepni.” Ellenben, ha azt közvetíted, azt vetíted felé, (de vigyázat, ez nem lehet álságos, belül is erősíteni kell magadban), hogy mennyire izgalmas személyiség, a múltkor milyen jó tippet adott azzal, hogy hová menjetek enni, sőt, valójában mindig imádod, amikor meglep (egyszer csak volt ilyen, gondolj bele!), mert mindig fején találja a szöget…na az! Próbáld ki, emberünk egész máshogy fog viselkedni.

Ez az epizód azt a gondolatmenetet is előcsalta belőlem, hogy vajon miért van szükségünk zászlókra. Honnan lehet észrevenni, ha valami csak azért van kint, mert bent nincsen?

Erről a következő bejegyzésben írok majd.

insta-szelfi-es-egy-pozitiv-terhessegi-teszt_46f05cd2bf52ad98e3e887f24ebd9983.jpg

komment

Út a fotelig

2017. február 25. 22:07 - Cene Judit

Ott tartottam, hogy egy rég látott, nagyon kedves barátnőm hívott elnézést kérni, hogy késni fog a fél óra múlva esedékes találkozónkról néhány percet. Meg sem lepődtem, hogy teljesen elfelejtettem a kávézást: megesett ez velem akkortájt gyakran. Heti két társasági program időpontját is nehezemre esett fejben tartani. Nagyszerű, gondoltam. Épp itt az ideje, hogy a lesírt panda sminket elfelejtsem, és kontúrt fessek az arcomra, ha már az életemben nincs olyan.

Jól tettem, hogy elmentem erre a kávézásra, utólag visszagondolva, akkor indult el a folyamat, aminek köszönhetően ma ott vagyok, ahol vagyok, és, hogy most azt mondhatom: a helyemre kerültem.

A barátnőm boldogságtól ragyogó arccal mesélte, hogy van egy állandó munkahelye, mindemellett elindította saját vállalkozását és egy új ruhamárkát álmodott meg. Felállította a csapatát, kész az üzleti terve, folyamatban a weboldala, stb. Emlékszem, lenyűgözött a lelkesedése, meg hogy hónapokban beszélt, tudta, honnan és hová szeretne eljutni, mennyi idő alatt és kész terve volt arra az esetre is, ha valami hiba csúszik a gépezetbe. Igazán inspiratív beszélgetés volt, legszívesebben egész nap hallgattam volna, hogyan lett egy álomból valóság. Hitelessé pedig azt tette a történetet, hogy pontosan ismertem a lány hátterét és tudtam, hogy nem az aktuális pasija dobott hozzá milliókat és nem is a papája pénzéből rakta össze a dolgot. Sőt, azt is sejtettem, hogy nem is milliókból.

Annyira átragadt rám az energia szintje, hogy képes lettem megfogalmazni, mi a valós problémám, összeállt a kép. Megnyugtatott az is, hogy elmesélte, az ő életében is volt hasonló időszak. Mert van olyan, amikor nem tudsz konkrét célokat kimondani és időben meghatározni, mert nem tudod, mik a valós vágyaid. Így nyilván a megvalósításig sem jutsz el.

Hál' Istennek, a rossz értelemben vett irigység teljesen hiányzik a szótáramból, és ha valaha azt éreztem, hogy valaki olyan életet él, amilyet én csak szeretnék, mindig megfigyelő állásba helyezkedtem, és próbáltam ellesni, hogy mi az, amit máshogy, esetleg jobban csinál, mint én. Ebben a helyzetben is pontosan ez történt. Megtisztelőnek éreztem, hogy a barátnőm elmondta azt is, hogy volt valaki, aki segítette elindulni az úton, és szívesen megadja a számát a coach-ának, Paulának.

Az első gondolatom az volt, hogy ekkora úri huncutságot, mint ez a coach dolog a világ nem hordott még a hátán, és nyilván más lenne a helyzet, ha felsővezető lennék egy multinál és a cég fizetné a dolog költségeit. Cikinek éreztem, hogy ugyan egy forintot nem keresek pár hónapja, de a félretett pénzemből fizessek valamiért, amit magamtól is meg kéne oldanom, és egyébként is: coach-hoz önszándékból járni nyomingerség és kész.

A találkozó után azonban napokig nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi lenne, ha mégis megkeresném a nőt, a coach-ot. Végül azzal győztem meg magam, hogy kerül amibe kerül (max. ritkán járok), de inkább feccölök ebbe, minthogy újabb rossz döntéseket hozzak, csalódásoknak tegyem ki magam, tovább csökkenjen az önbecsülésem, tönkremenjen a párkapcsolatom, a barátaim szemében elviselhetetlenné váljak.

Nos, hát valahogy így kerültem Paula foteljébe pár nap múlva, a jó gondolatok meg az én fejembe, szép lassan.

215911_381262411958551_276635843_n.jpg

komment

A lét elviselhetetlen könnyűsége

2017. február 17. 22:29 - Cene Judit

Fülledt nyári délelőtt volt, 2014 júliusa talán. Kint ültem a teraszon, a második kávémat ittam és legalább az ötödik szál cigimet szívtam el.  Belesüppedtem az önsajnálatba, aminek az okát ugyan nem tudtam, de mintegy két óra leforgása alatt meggyőztem magam arról, hogy a világ legszerencsétlenebb nője vagyok. Délre nagyjából az is világossá vált számomra, hogy az egyetlen férfit, aki úgy tűnt, hogy szeret, nagy valószínűséggel örökre száműztem az angyalföldi otthonunkból. Segítségemre volt ebben a mintegy négy órája tartó hisztériám és az erre ventilálásul szolgáló sms dömpingem is. Ezt a fickót azon túl, hogy imádtam, gyakorlatilag minden idegesített benne. Leginkább az, hogy jóképű, baromira okos, nagyon magas és felelősségteljes pozícióban dolgozik, szereti a munkáját, és sikeres is benne. Ráadásul hiába etetem halálra, akkor sem hízik egy dekát se. (Velem ellentétben, természetesen.)

Az elégedetlenkedésem valós oka az volt- persze ezt akkor még nem tudtam,- hogy nem hittem el, nem értettem, hogy szeret. Hogy lehet engem szeretni. A nőt, aki ugyan valaha menő pr-es és rendezvényes volt, de leáldozott a csillaga, megfeneklett az élete, totál csődhalmaz.

Zavart az is, hogy nem ismert még akkor, amikor sorra szerveztem több száz fős rendezvényeket, vagy marketingvezető voltam egy jól prosperáló villányi borászatnál, esetleg a város egyik legnagyobb és legelismertebb reklám ügynökségénél dolgoztam, mint senior account. Épp ez utóbbi pozíciót veszítettem el ugyanis pár nappal azelőtt, hogy összejöttünk. Ő csak azt látta, hogy bármi, aminek nekiugrom, szakmailag csúfos kudarccal végződik, viszonylag gyors lefolyással.  Két ügynökséget ismertem meg belülről és kívülről is, mintegy hat hónap leforgása alatt. Tudtam, hogy tudja, nem vagyok síkhülye, sőt azt is, hogy ezt én is tudom magamról, na, ez még jobban dühített.

Nem is igazán emlékszem, hogy mit csináltam kapcsolatunk első kilenc hónapjában, mondjuk azon a hármon kívül, amikor az imént említett menő ügynökségeknél jelentem meg, dolgozás címszóval. Ja de: minden második nap elmentem a piacra, megtanultam főzni, egész komoly cuccokat is. Ez volt talán az egyetlen, amire büszke voltam akkortájt, plusz a heti egy-két interjúra, meg arra, hogy rendszeresen áttörlöm a konyhaszekrényt, ragyog a pult, tiszták a ruháink. Emellett minden nap óriási challange volt, hogy délre összeszedjem magam, utáltam egyedül ebédelni, azt pedig még jobban utáltam, hogy este a tükör sosem köszönte meg, hogy milyen szép fényesre töröltem ma is. A legnagyobb para az emberi kapcsolataim voltak. Korábban mindenki úgy ismert, mint szórakoztató, bulis, pörgős, szuperelfoglalt, egyik meetingről a másikra rohanó nőt, most meg csak hárítottam a „mivanveled” kérdéseket, mert a piacra járást, szomszédban lógást (közben óriási jóarc szomszédokkal pajtiztam össze: a folyosónkon ketten voltak olyanok, akik szintén nem dolgoztak abban az időben), vagy a férfiing vasalást valahogy nem tartottam megfelelően izgalmas beszédtémának.

Annak ellenére, hogy a pasim tökjó fej volt, és vitt az előadásaira, rendezvényekre magával, és sose cseszegetett azzal, hogy szedjem már össze magam, és találjak valami okot a létezésemre, én mégis cefetül éreztem magam. Halvány lila gőzöm sem volt, hogy mit akarok az életemtől, azt meg legkevésbé sem értettem, hogy mi változott meg. Miért dob ki magából az a közeg, amit azelőtt kilenc évig imádtam, miért nem vagyok biztos abban, hogy ezt szeretném- e csinálni, miért generálok párkapcsolati problémákat akkor is, ha valójában nincsenek.

Szóval ott, a teraszon, a lét elviselhetetlen könnyűségétől tikkadtan, épp valami olyasmin agyaltam, hogy mekkora tré már, hogy szenvelgek a semmin, miközben Csádban gyerekek milliói éheznek, és hát sokan vannak nálam lényegesen szarabb helyzetben Magyarországon is. Bár ha így folytatom, ki tudja, hogy végzem. Ekkor csörrent meg a telefonom.

 521759_10151584027457534_1533336592_n.jpg

komment
süti beállítások módosítása