Rákattantam egy sorozatra. Azok, akik ismernek, tudják, hogy ez miért abszurd esetemben: van egy olyan meggyőződésem- és ennek hangot is adok néha – hogy a sorozatnézés a világ legfeleslegesebb időtöltése, főleg nagy dózisban. Amikor néhányszor a múltban valami külső kényszer hatására arra lettem kárhoztatva, hogy 1-4 órán keresztül sorozat-maratonozzak, mindig azt a belső feszítő érzést tapasztaltam, hogy elmegy mellettem az élet. Annyi minden érdekes és jó dolgot lehet csinálni társaságban vagy egyedül is, de nézni valamit, aminek se eleje, vagy legfőképp vége: merő haszontalanság. Szerintem. Ezzel a Black Mirror-ral is úgy vagyok, hogy szép lassan adagolom magamnak, így legalább az az érzés is megmarad, hogy várom a következő részt, mint nyolc évesen a Dallast péntekenként. A tegnapi rész annyira beütött, hogy kísért egész nap.

A Black Mirror (lásd Netflix) minden epizódja egy esetet mutat be arról, hogy milyen veszélyekkel járhat a jövőben az információs társadalom és a technológiai fejlődés, ha nem vigyázunk. Utópia, mégis teljesen realisztikus őspara minden rész, nyilván ezért is aratott elsöprő sikert világszerte, mind a kritikusok, mind a közönség körében. Lehet spoilerezek, elnézést, akkor ne olvasd tovább, de ez nem is egy filmes blog. Néhány dolgot azonban el kell, hogy áruljak a tegnapi részről, hogy kapcsolódni tudjatok. Adott egy világ, ahol az emberek minden szociális megnyilvánuláskor egy 1-től 5-ig tartó skálán pontozzák egymást. Az elért átlagok meghatározó szerepet játszanak egy személy társadalmi státuszának alakulásában. Mondjuk úgy, hogy akik 4,5 fölött kapnak pontokat, azok a sikeres, mindenki által szeretett emberek, és vannak persze 1-2 pontosak is, ők a „söpredék”. Ha nem vagy elég kedves, vagy nem úgy beszélsz, ahogy a környezeted elvárja, akkor nagyon kevés pontot fogsz kapni a körülötted lévő emberektől, így viszont nem szállhatsz fel repülőgépre, nem bérelhetsz szuper lakást, nem hívnak meg partikra, esküvőkre, stb.Főhősnőnk egy átlagos 4, 2-es lány, aki mindent megtenne azért, hogy elérje az elitstátuszt biztosító 4,5 feletti átlagot. Ezért rendkívül megörül, amikor népszerű gyermekkori barátnője felkéri esküvői tanújának, hiszen a köszöntő beszéddel rengeteg jó értékelést kaphat majd, és kibérelheti álomlakását, amelyben minden annyira valószerűtlenül tökéletes, hogy folyamatos szelfizéssel további jó pontokra tehet majd szert.

Először természetesen a facebookra asszociáltam, meg arra, hogy mekkora beteg világban élünk már most is. Tíz évvel ezelőtt ha valaki azt mondja, hogy lesznek olyan emberek,  akik tudatosan építenek fel egy fiktív életet a külvilág számára annak érdekében, hogy minél több lájkot gyűjtsenek, el sem hiszem. Van ilyen ismerősöm nekem is, csekkolt már be tengerpartról úgy, hogy utazási magazin oldalát fényképezte le, de a legszebb mégis az az egészben, az, amikor élőben látom a barátnőjével. Nonstop a telefonjukat bújják egymás társaságában is, szelfiznek ezerrel csak trendi helyekről, drága és trendi tárgyak társaságában, építgetve külön-külön a saját ál-valóságukat. Nem kell ahhoz túlságosan szemfülesnek lenni, hogy felismerjük: melyik poszt születik a környezetünkben csak lájkvadászat céljából, és azt sem, hogy valójában milyen űrt szeretne pótolni az, aki ál-életet épít.

Én eleve kizárom magam a lájkversenyből, mivel viszonylag kevés ismerősöm van. Megengedem magamnak ugyanis azt a luxust, hogy tudatosan lent tartom az ismerőseim számát, és csak olyan embereket „barátkozom”, akikkel a valóságban is tartom a kapcsolatot, vagy a jövőben tartani szeretném. Nagyjából 2-3 havonta „takarítást” végzek, és átgondolom, hogyha élőben találkoznék az adott emberrel, vajon szóban megosztanám-e vele azokat az információkat, amiket a virtuális térben megosztok. Ha nem, vagy ha úgy érzem, hogy az illető sem oszt meg magáról semmit velem, úgy gondolom, nincs értelme, hogy lássa a posztjaimat. 

Mindemellett a lájkvadászattal sincs egyébként semmi gond szerintem, ha őszinte, hiteles, ha tényleg valami olyan élményt oszt meg, ami belülről jön. Na és akkor meg is érkeztünk végre.

A sorozatban a lány coaching szemmel azért volt bukásra ítélve, mert eleve valami olyasmit közvetített magáról, ami nem igaz, ami nem ő. A valódi célja nem állt összefüggésben azzal, amilyen hamis cél az orra előtt lebegett. Ha az ügyfelem lenne, azt kérdezném tőle, hogy mi fog történni, ha a célod megvalósul? Mi lesz más, milyen területen érinti ez az életed? Mi a valós vágy amögött, hogy 4,5 pontot kapj? Nagyon sokszor nem a cél a fontos, hanem az állapot, amit elérünk, ha a célunk megvalósul. Ilyenkor érdemes beleképzelni magunkat abba a helyzetbe, ha már elértük volna a kitűzött célunkat. Látni magunkat, KIVETÍTENI, mi lenne, hogyan nézne ki a napunk, kikkel beszélgetnénk, milyen hangulatban érnénk haza, mit csinálnánk a szabadidőnkben, mit gondolnának rólunk a szeretteink, kinek fontos a véleménye, stb.. Ezeket a kérdéseket nagyon gyakran teszem fel a klienseimnek. Hihetetlen élmény látni, hogy mennyire másként viselkednek, hogy húzzák ki magukat, hogyan ragyog a szemük, ha valami olyasmiről beszélnek, amit igazán szeretnének. Ilyenkor tudom azt is, hogy a megvalósítás sincs már olyan messze.

A legrosszabb megközelítés, és sajnos elég gyakori, hogy nem tudjuk, nem merjük elképzelni, megfogalmazni, kivetíteni vágyainkat. Rosszabb esetben még azt is mondjuk, hogy „á, úgysem lesz nekem olyan, úgyse történik az meg, nincs akkora mázlim, stb..”.  Szórakoztató és rendkívül energia növelő eljátszani magunkban is azzal, hogy becsukjuk a szemünket és látjuk magunkat mintha már ott tartanánk. Ez nem spirituális dolog, egy módszer csupán, hogy végiggondoljuk, mennyire valós az a cél, amit kitűztünk magunk elé. Mennyire a miénk.

Szintén nagyon megérős, de eggyel nagyobb tudatosságot követel az a helyzet, amikor a környezetünkre szeretnénk hatással lenni. Az egyik legjobb tanács amit életemben kaptam az volt, hogy „kezeld úgy, mintha már olyan lenne”. Ez is egyfajta VETÍTÉS. Mondok egy példát. Mi nők, gyakran mondunk olyanokat, hogy „annyira szeretném, hogy a pasim többször kedveskedjen, lepjen meg, stb..” Valószínű kevésbé eredményes, ha azt az üzenetet küldöd felé, hogy „Béla, az élet veled dögunalom. Nem elég, hogy tegnap is full paraszt voltál, de még a névnapomra is alkalmatlan vagy egy szál kóróval meglepni.” Ellenben, ha azt közvetíted, azt vetíted felé, (de vigyázat, ez nem lehet álságos, belül is erősíteni kell magadban), hogy mennyire izgalmas személyiség, a múltkor milyen jó tippet adott azzal, hogy hová menjetek enni, sőt, valójában mindig imádod, amikor meglep (egyszer csak volt ilyen, gondolj bele!), mert mindig fején találja a szöget…na az! Próbáld ki, emberünk egész máshogy fog viselkedni.

Ez az epizód azt a gondolatmenetet is előcsalta belőlem, hogy vajon miért van szükségünk zászlókra. Honnan lehet észrevenni, ha valami csak azért van kint, mert bent nincsen?

Erről a következő bejegyzésben írok majd.