Szétnézek a környezetemben, szűkebb-tágabb ismerősi körben és azt látom, hogy számtalan velem egykorú okos, jófej, vicces, dekoratív, talpraesett, biztos munkahellyel rendelkező, sőt gyakran vezető pozícióban dolgozó nő vesz körül, túlnyomó részben egyedülállóak. Saját pályafutásom alatt is volt már időm ízlelgetni ezt a szót és megélni a szingli lét mindenféle aspektusát; mielőtt találkoztam a férjemmel, öt évig éltem egyedül, vagy félnótásokkal, említésre sem méltó ideig. Életem legizgalmasabb, legeseménydúsabb időszaka volt ez, és talán az egyik leghasznosabb is: már ami az önismeret útját, a kapcsolatépítést, a hétköznapi nehézségek egyedül történő megoldását, és a mélyreható bor és rövidital tanulmányok elsajátítását illeti. Abban az időszakban úgy gondoltam, hogy az egyedülálló létformában a legnehezebb minden nap elhitetni magammal, hogy nemcsak szép, de egyben káprázatos és lehengerlő személyiség vagyok, anélkül, hogy ott ülne Béla a kanapémon, és erre kétnaponta emlékeztetne. Azóta persze tudom, hogy attól, hogy van Béla is meg kanapé is, még nem biztos, hogy ezek a mondatok kétnaponta elhangzanak, sőt, még az sem biztos, hogy igazak, de ez már egy másik történet.  

Lehet humorizálni azon, hogy a gimiből is a legátlagabb, legszürkébb csajokat vették el először feleségül, de kétségtelen, hogy az okos, stabil háttérrel rendelkező, szép karriert befutó nőknek nehezebb dolguk van, ugyanis eleve kevesebb a szóba jöhető férfi partner. A legtöbb nőtársam legalább annyit szeretne jövendőbeli párjától, amit saját maga is tud hozni, már ami a képzettséget, presztízst, perspektívát illeti. És persze azt is tudjuk, hogy a férfiakat nem zavarja, ha egy nő normálisan keres, tehetséges és sikerei vannak, egészen addig, amíg ők jobban keresnek, tehetségesebbek, és nagyobb sikereik vannak. Szóval összetett ez a dolog, ebben a cikkben nem is a szingliségről, mint jelenségről szeretnék írni, ennél jobban érdekel a szingliség csapdája, mert ez az, amivel coachként legtöbbet találkozom.

 A szingliélet legnagyobb csapdája véleményem szerint az egyedül töltött évek során kialakuló társkeresési gát. Előfordulhat, hogy biztos egzisztenciával, kiforrott elvrendszerrel, saját szokásokkal és jól bevett rutinnal rendelkező nőként annyira berendezted már az életed, olyan napirended, szabályaid vannak, hogy egész egyszerűen nehéz lenne benne helyet találni másnak, pontosabban igazán, legbelül te nem találod a helyét. Nagyon divatos mostanában azt hangoztatni, hogy legyél kerek, egész önmagadban, legyen teljes az életed és csak egy plusz jó, ha esetleg partnert is találsz magad mellé, ennek a gondolatmenetnek bizonyos részét osztom, ugyanakkor veszélyesnek is találom. Számtalanszor találkozom a környezetemben azzal, hogy a nő már annyira „kész”, hogy nincs rés a pajzson, ember legyen a talpán, aki randira merné hívni egyáltalán.

Esetemben a szingliségből vezető kiutat az jelentette, hogy első körben megfogalmaztam, hogy én nem akarok többet szingli lenni. Aztán olyan mérgező gondolatok csíráját is el kellett hessegetnem, hogy sosem fogok megfelelő párt találni, nyolc év múlva én leszek az állandó meghívott vendég barátnőim kölykeinek óvodai ballagásán, vagy, hogy az összes jó pasi házas harminc éves korára, a maradék defektes, illetve még vannak a kiégett negyvenesek, amilyen én is leszek hamarosan. Mindezt kitöröltem, és azt képzeltem helyére, hogy itt van ő, akivel majd tök jó lesz, csak valószínű épp eltörte a lábát. Vagy külföldön kalandozik, ezért nem futottunk egymásba múlt pénteken sem. Elképzeltem, hova tenném a ruháit, tudatosan elkezdtem gyakrabban bevásárolni, hétvégén piacra mentem, főztem, aminek eredményét másnapos haverjaimnak, szomszédaimnak vagy a portaszolgálatnak ajándékoztam.  Kódoltam magamban, hogy nem ciki kimondani, hogy rossz egyedül és társra vágyom, azt sem, hogy szeretnék egyszer (nemsokára) feleség és anya lenni, hittem abban, hogy aki ettől megijed, azzal egyébként is minek. Abban is biztos voltam, hogy nem fog „csak úgy” betoppanni az életembe, meg kell adnom a lehetőséget, hogy találkozzunk, mentem mint a huzat, nagyjából mindenhova. Ez az én receptem volt, lehet, neked más jön majd be. Azt viszont mindenképp érdemes átgondolni, hogy miket futsz még a munkahely-közért-lakás körön kívül.

Tehát, ha eljutottál odáig, hogy szeretnél végre valakivel a kanapén chipset majszolni, meg tudsz barátkozni a gondolattal, hogy a tíz deka csirkemell sonka helyét felváltja a füstölt csülök a hűtődben, és égsz a vágytól, hogy gyakrabban nézz Walking Dead-et, mint Gilmore Girlst, az alábbiakon érdemes elgondolkodnod:

Milyen tapasztalatokat hozol a szüleidtől? Szeretnéd-e az ő példájukat követni? Min változtatnál? Szerinted milyen párkapcsolatot érdemelsz? Mit gondolsz magadról? Mit szeretsz magadban? Mi akadályoz meg jelen pillanatban, hogy megtaláld a megfelelő társat? Milyen tulajdonságokat mesélne a jövendőbeli pasid rólad, a családjának/barátainak? Miben vagy hajlandó kompromisszumot kötni? Mihez ragaszkodsz? Milyen értékrend alapján választasz társat? Milyen társra vágysz? Milyen lenne vele egy tökéletes nap? Mi az, amit már most megtehetsz, a társkeresést illetően? Hogyan viselkednél ilyen helyzetben? Mik a következő lépések? Mi történik, ha semmi nem változik?

Gyere, beszélgessünk erről együtt! Bontsuk le a kliséket, hagyjuk el a tévutakat, az önkorlátozó hiedelmeket. Itt az ideje, hogy elfogadd, hogy harmincas, független nőként is potenciális partnernek számítasz, alkalmas vagy arra, hogy kapcsolatban élj, és ha aktív vagy és nem bízod teljesen a véletlenre, előbb-utóbb sikerül megfelelő társat találnod.

www.attitudcoaching.hu