Ezen a héten az egyik kedves ügyfelemmel a pasizós sztorijairól beszélgettünk. Mesélt arról, hogy mennyi sok megjátszós, átverős, először lelkes aztán eltűnős, játszmázós randiban volt része az elmúlt időben, majd saját problémájaként azt vázolta, hogy gyakorlatilag ott tart, hogy már esélyt sem ad. Ha szimatot érez, lecsap, mintegy vadászkutya, aztán elegánsan elhagyja a terepet. Önreflexióként megjegyezte, hogy tisztában van azzal, hogy valószínű idő előtt teszi ezt, és pont az önvédelmi mechanizmusnak vélt rossz beidegződést/rutint szeretné maga mögött hagyni. Több oldalról körbejártuk a témát és nyilván több tanulsága is volt a találkozónknak, jelen írásomban csak egyet emelnék ki. Ahogy élvezettel hallgattam az egyébként rendkívül szórakoztató stílusban előadott történeteket, kikívánkozott belőlem a kérdés. Te figyelj Timi (nevezzük így), egyébként egy tízes skálán mennyire hiányzik az életedből egy párkapcsolat? Egy férfi, akivel napi szinten megoszthatod az életed? Kapásból rávágta: ötös! Merthogy egyébként nagyon élvezi a munkáját, egyre feljebb lépked a pozíciókban, elismerik, szereti a barátait, akik szeretik őt, szívesen és sokat utazik, a sport a mindennapjai része, és úgy általában, egész jóban van magával, de hát már KÉNE. Mert ABBAN A KORBAN VAN, és ilyenkor ILLENDŐ. Ha most nem talál valakit, talán örökre lecsúszik a házasságról, gyermekvállalásról.
Kapásból kérdeztem, hogy ki/kik szerint kéne? Kik azok az ő(k)? Aztán arról is, hogy mit gondol azokról a nőkről, akik harmincegynehány évesek, imádnak élni, vagányok, dögösek, belevalóak, számos baráttal rendelkeznek, sikeresek a munkájukban és egyébként jól is néznek ki, de egyébként jelen pillanatban nincs mellettük egy állandó társ? Talán lúzerek? A társadalom semmirekellő némberei? Mondta, hogy dehogy, semmi gond nincs velük szerinte, sőt, szimpatikus a képlet.
A„nem itt kéne tartanom” az egyik legkárosabb mondat az önbizalom szempontjából, amit az ember saját magának, és kifelé is kommunikálhat. Ezzel azt állítod eleve, hogy van valamilyen rejtélyes mérce, aminek te nem felelsz meg. Azaz selejt vagy. A probléma csupán az, hogy ez a mérce mindig a környezeted, sőt az adott helyzet, még „sőtebb” a te adott fókuszpontod függvénye. Merthogy: igen, Gizi azon az életterületen lehet, hogy előrébb van, mint te, viszont más területeken pedig te vagy „előrébb”. Ez Gizi szempontjából pont olyan lesújtó, mint amaz a tiédben. Ezért teljesen felesleges „előrébbről” beszélni. És akkor még nem is említettük azt, hogy „nem minden arany”.. azaz, ha úgy is tűnik, hogy ő ott tart, ahol te csak szeretnéd, sosem tudhatod, mi van a színfalak mögött. Szóval hidd el, pont ott kéne tartanod, ahol most vagy, és úgyis oda vezet az utad, ahol a legjobb lesz neked.
Amikor olyan sejtésem támad, hogy az illető valaki másnak az álmát kergeti, valamilyen külső elvárásnak igyekszik megfelelni, első körben megpróbálom megfejteni, mi történne, ha elérné a célját? Mi változna, hogyan érezné magát? Az ember testbeszéde, tartása, beszédtempója, hanglejtése, szemének csillogása is megváltozik akkor, ha valami olyanról beszél, amit igazán szeretne. Ha ez hiányzik, akkor érdemes elgondolkodni azon, vajon kitől és milyen előnyökre számíthatunk, ha úgy cselekszünk, ahogy elvárják tőlünk? És vajon mi történne, ha új célokat tűznénk ki magunk elé?
„A siker nem azon múlik, mi elérhető számodra és mi nem, hanem azon, hogy miről tudod meggyőzni saját magad.” (Dr. Wayne Dyer)
