Mondta kaján vigyorral múltkor az egyik jóképű és sármos férfi ismerősöm, amikor egy baráti összejövetelen a harminc feletti elpocakosodásról beszélgettünk.
Nyilván jót röhögtünk az egészen, és zártuk is a témát, engem viszont azóta sem hagy nyugodni egy gondolat.
Valóban, soha nem hallottam még olyat a barátnőimtől, női ügyfeleimtől, hogy valamelyik –egyébként kiszemelt- pasi azért nem jöhet számításba, mert van egy kis pocakja, nem elég nagy a bicepsze, vagy nem túl széles a háta. Mi, nők, ezzel elnézőek vagyunk, és most nem a sugar daddy kapcsolatokra gondolok. Ellenben, számtalan férfi ismerősöm használ olyan kifejezéseket egyébként nem kövér, vonzó, ápolt, kedves és szép nőkre, hogy „Ja, a Juli? Háát van mit fogni rajta / töltött galamb / jó nagy kofferja van / jól néz ki, de elég husi / szülés után elhagyta magát / stb…" Mindezt azért, mert az illető hölgy esetleg nem hozza a 60-90-60 ideált. Hogy mindezt elcsépelt módon csak a média és reklámok számlájára lehet írni? Nem hiszem. De nem is ezzel van a gondom, hanem azzal, hogy sokszor, sőt legtöbbször, olyan pasik mondják mindezt, akik teste finoman szólva sem Matthew McConaughey-ével vetekszik.
A legtöbb nőismerősöm elégedetlen testképével, függetlenül attól, hogy van-e rá valós oka. Na persze papírforma szerint van, mert átlagban a 170 centijükhöz valóban nem 36-os méretet hordanak, D kosaras melltartókkal. Szinte nincs olyan nő körülöttem, aki napi szinten ne diétázna, követne valamilyen fogyókúrás trendet, vagy ne járna futni, jógázni, bármit sportolni. Ma épp én is azon lamentáltam, hogy vajon normális –e az, hogy lelkiismeret furdalást érzek, amiért tegnap délután megettem egy fél lángost Normafán? Hogy automatikusan plusz két edzést iktattam be, amiért múlt héten jött anyukám, és uzsonnára palacsintával készült? És hogy lehet az, hogy a legtöbb pasinak hasonló még csak meg sem fordul a fejében?
Minden tiszteletem azoké a nőké, akik minden mentesen étkeznek. A folyton szénhidrátot számlálóké, a cukor-liszt-glutén-laktózmentesen étkezőké, a feldolgozott húst kerülőké, a ketogén diétát követőké, stb.. Azoké is, akik kényszerűségből étkeznek mentesen, mondjuk táplálék allergia miatt, és azoké is, akik azért teszik mindezt, hogy egyre kevesebbet mutasson a mérleg nyelve. Persze ugyanez vonatkozik a férfiakra is, csak belőlük kevesebb ilyet ismerek. Láthatatlan koronát tennék a fent említett nőtársaim fejére, a folyamatos önkontrollért, odafigyelésért. Könnyűnek tűnik elsőre, pedig nem túl szívderítő a város legjobb olasz éttermében tonhal salátát rendelni, családi rendezvényeken nokedli nélkül enni a csirkepaprikást, vagy a moziban mentes vizet kérni nasiként. Tudom, próbáltam én is, nem is ment sokáig, persze eredményes volt. Most is küzdök tovább, a heti három edzés alap, mert még mindig nem vagyok 58 kiló, valószínű sosem leszek, mert utoljára 18 évesen voltam annyi. Ezt nagyjából elfogadtam. Azt sosem fogom, hogy tojjuk le, mit mutat a tükör és éljen a belső béke, de azt sem, hogy nektek, drága férfiak mindent szabad, de velünk szigorúak vagytok.
Persze mi nők is tudunk gonoszkodni egymással. Lássuk be, azok a hölgyek hajlamosak hízásra, akik szeretnek enni. Akik szeretnek jót enni. Akik társasági eseményként és az ízek miatt esznek. Azok, akik azért étkeznek, hogy ne legyenek éhesek, vagy, hogy életfunkciójukat kielégítsék, mert ilyet is ismerek, (bárcsak én is ilyen lennék), azok valószínű sosem fognak elhízni. Utóbbi típusnak egyébként meggyőződésem, hogy születni kell, ezért nem fair tőlük, sem a genetikailag vékony testalkatú lányoktól, amikor a teltebb idomúakat kritizálják. Sokszor úgy, hogy életükben nem jártak még edzőteremben, és nem utasítottak vissza egyetlen szelet rántott húst sem.
Mindaz, amit ezzel az egésszel mondani akartam csak annyi, amit nagyjából alapvető mottómnak érzek a párkapcsolatokban is. Mindenki annyit várjon el, amit ő maga nyújtani tud. Ha pasiként különösen ügyelsz a testedre, az étkezésedre, izmaid szépen kidolgozottak és feszesek, akkor ugyanez elvárható fordítva is. Ha viszont a rendszeres testmozgás nem a barátod, kedvenc ebéded a McRoyal, az esti filmnézéshez pedig jégkrémet eszel pattogatott kukoricával, akkor csak egyet kérek: ne szólj be a csajoknak, a csajodnak, mert bármit mondd, nem azért csinálja a napi huszadik kitörést lábsúllyal mert annyira élvezi, sőt, még a quinoa sem finomabb a sültkrumplinál!
Coachként pedig annyit kérdeznék csak, te gyönyörű, nőies, önmagával folyton elégedetlen nő, hogy mesélj, mi változna, ha lemenne az a 10 kiló? Mit tudnál megvalósítani, amit most nem? Mi lenne más? Kik lennének büszkék rád? S lám.. lehet, hogy nem is azokkal a fránya kilókkal van a gond? :)
