„Egy nő mindig maradjon kissé titokzatos.” „Ne érezze, hogy tetszik neked, a férfiak szeretnek vadászni!” „Légy elérhetetlen, annál jobban szeretne majd meghódítani.” Tisztán csengenek a füleimben édesanyám szavai, amikor arról faggattam tizennégy évesen, vajon hogyan hódíthatnám meg a kiszemeltemet, Danit, vagy legalábbis hogyan érhetném el, hogy felfigyeljem rám. A legjobb szándékával látott el tanácsokkal, ahogyan tettük ezt huszonéves korunkban is a barátnőimmel, kölcsönösen. „Várj legalább egy napot, ne hívd rögtön vissza. Érezze kicsit a hiányodat.” „ Úgyis mindig a nő irányít. Csak az a fontos, hogy úgy csináld, a pasi ne vegye észre!” „Ellaposodott a kapcsolatotok? Tedd kicsit féltékennyé! Ködösíts, utalj arra, hogy milyen kedves volt ma az a tekintélyes bicepszű fiú, aki segített beállítani a combtárogató gépet a konditeremben…”
A női fifika, a taktikáink tárháza végtelen. Nem állítom, hogy ezek elvetendő, téves megközelítések, és azt sem mondom, hogy ha a lányom ugyanezt a kérdést tenné fel nekem, akkor azt javasolnám, hogy valljon szerelmet padtársának, a tiszta kommunikáció jegyében. Ugyanakkor hiszem, hogy például ezek a korai útravalók vezetnek oda, hogy a játszmázást később egy tartós párkapcsolatban sem tudjuk abbahagyni. Annyira biztosak vagyunk abban, hogy hogyan kellene elérnünk a célunkat fondorlatos módon, hogy a konfliktusos helyzetekben is tovább visszük saját kis trükkjeinket, játszmáinkat. Nem tanulunk meg tisztán, asszertívan kommunikálni, inkább hibáztatunk, számon kérünk, felelősséget pakolunk át, általánosítunk. Meggyőződésem, hogy ha kedvenc Bélánk lemondja a közös mozis programunkat egy baráti találkozó miatt, sokkal több nőnek csúszik ki a száján a „Miért kell állandóan a hülye haverjaiddal lógnod?” kérdés, mint az én-üzenettel közvetített: „ Sajnálom, hogy így alakult, mert nagyon készültem erre az estére, és most csalódott vagyok. Viszont elfogadom, hogy neked most máshoz van kedved.” mondat.
Tipikus pasi játszma a lebegtetés. Amikor igazán nem kell a nő, és komoly szándékai nincsenek vele, de amikor az menni akarna, felhagyni az el(sem)kezdett viszonnyal, emberünk utána nyúl, visszaédesgeti, hogy saját egója polírozásának céljából élvezhesse még egy darabig a nő figyelmét.
A passzív-agresszív játszmákat is férfiak alkalmazzák gyakrabban, ennek jó példája, amikor összevesztek, és ő bezárkózik, nem szólal meg, nem vesz tudomást rólad, úgy tesz, mintha ott sem lennél. A szeretet megvonás szintén klasszikus játszma helyzet: „rossz voltál, most nem szeretlek, sőt mi több, büntetlek kicsit.”
Játszmázunk, amikor érzelmileg zsarolunk, ultimátumokat adunk, hogy kikényszerítsük az akaratunkat. És akkor is, amikor ennek finomabb módját választva „cicázunk”: hízelgünk, kedves szavakkal látjuk el az illetőt, „cél szentesíti az eszközt” alapon. Mert milyen nehéz lenne a fenti esetekben azt mondani, hogy „Nézd, ez a dolog bántó számomra, kérlek, ne csináld. Találjunk valamilyen kompromisszumos megoldást, ami mindkettőnknek megfelel.”
Felnőtt bölcs emberektől hallom: „Ha ő így csinálja, én is így fogom! Tudja meg milyen érzés, ha…” gyerekes visszavágásokat, vagy például okos, érett nőktől azt, hogy hogyan fejtették ki a párjuknak, hogy bezzeg a céges focira van idejük, rájuk meg nincs. Kedvenc játszmázóim a mártírok, akik a „Nem hiszem, hogy ezt érdemlem” mondatokkal jönnek.
Vitás párkapcsolati helyzetekben a játszma azért igazán romboló, mert olyan stílusbeli változás követi, ami köszönő viszonyban sincs a szeretet nyelvével. Jön a (direkt) elhidegülés, cinizmus, megalázás, bántó mondatok tömkelege, csak hogy érezzük az igazunkat, hogy ezt a kört mi nyertük.
Játszmázni gyakorlatilag bárkivel lehet, az autószerelőtől, az étterem pincéréig, baráti kapcsolatokban, üzleti tárgyaláson, családtagjainkkal, tényleg bárkivel. És az a legszebb az egészben, hogy a játszma csak ritkán tudatos, leginkább viszont tudattalan. Ismerek játszma fanatikusokat is, sőt olyat is láttam már, hogy egy párkapcsolatot a játszma tart össze. Rossz hír az, hogy ezek a kapcsolatok legritkább esetben lehetnek hosszú életűek, mert a felek előbb-utóbb kivéreztetik egymást, a győztes fél a másik tetemén ugrálva pedig végső soron egyedül marad. A játszmás kapcsolatokban valakinek betelik a pohár, jobb esetben addig, amíg nem őrül bele, nem teszi magát vagy az egészségét tönkre. Jó hír pedig az, hogy a játszmát meg lehet állítani, ki lehet belőle szállni úgy, hogy magát a kapcsolatot fenntartjuk.
Fontos, hogy lássuk, miért született a játszma. Hát elmondom: a játszmák oka a félelem. Az ember akkor érzi stabilnak és kiegyensúlyozottnak magát, ha a körülötte lévő dolgokat irányítani tudja, van befolyása rá. Ha ez nem így van, mert belátja, hogy az adott helyzetben erre képtelen: akkor játszmázni kezd. Ugyanakkor fontos okozat az is, hogy a játszma biztonságos. Mert pontosan tudom, mit kell tennem/mondanom a másiknak ahhoz, hogy arra úgy reagáljon, ahogy szokott, ezáltal a markomban tarthatom. Tudom, mire pöccen be, mivel nem tud mit kezdeni: végre teremthetek egy olyan helyzetet, amiben átveszem az irányítást,vagy minimum a kiszámíthatóságot. Egyetlen baj van ezzel, mégpedig az, hogy a szeretet felett nem lehet irányítást átvenni. Hogy ahol szeretet és tisztelet van, ott nincs játszma. Nincs győzelem. Mert ahol szeretet van, ott senki sem nyer vagy veszít, csakis nyerhet mindenki.
Ehhez a poszthoz egy Tom&Jerry-s képet választottam. Nekem ez segített annak idején, amikor a coachom rávilágított arra, hogy miért futom ugyanazokat a köröket a pasimmal. (Mondjuk férjemmel.) Óriási felismerés volt, azóta bármilyen helyzetben ezt veszem elő, amikor érzem, hogy egy értelmetlen és parttalan vitában vagyunk. Eddig hatásos volt, mert elég, ha csak az egyik fél kiszáll a játszmából, és rájön, hogy nem kell mindig nyerni. Elég a humor, az összekacsintás, hogy egy csapatban játszunk. Az önirónia, annak elfogadása, hogy a jelen megélt igazság csak a mi igazunk, ami képes beláthatóvá és szerethetővé tenni saját gyarlóságainkat. Te képes vagy rá?
