Nincs még egy olyan terület az életben, amely során annyi címkét akaszthat a nyakába az ember, mint az anyaság. Feltéve persze, ha engedi, hogy a nyakába akasszák. Közhelyes, de tényleg így van: tuti biztos, hogy nálad mindenki jobban tudja, hogyan kell ezt csinálni, hogyan kell jó anyának lenni. A diszkrétebbek csak összesúgnak a hátad mögött, a kevésbé diszkrétek elmondják a véleményüket arról, miért nem tudod, mit jelent szülni, ha császárral hozod világra a gyermeked, hogyan sodrod veszélybe az életét, ha nem (elég ideig) tudod szoptatni, miért nem fog kötődni, ha nem hordozod, vagy miért vagy önző karrierista, ha három éves kora előtt bölcsibe adod. Na és egyáltalán: hogyan mersz te szórakozni néha, vagy kettesben elmenni „apával” akár több napra is, hiszen egy jó anyának otthon, a gyereke mellett a helye! Kamaszkoráig, gondolom.
Nem vagyok álszent, természetesen én is alkotok véleményt, kérdőjelezek meg módszereket, amelyek nagyon távol állnak az enyéimtől. Mára azonban megtanultam, hogy ezt soha, semmilyen körülmények között ne fejtsem ki a másik félnek, főleg, ha nem is kér meg rá. Egész egyszerűen azért, mert a kiindulási alap az, hogy mindenki a legjobbat akarja a gyermekének, és az egész anyaság annyira mélyről jövő és ösztönös dolog, hogyha megkérdőjeleznék egy anyukától valamit, az kábé azt jelentené, hogy a saját személyiségét kérdőjelezném meg. Teljesen felesleges. Annak idején írtam blogot egy baba mama oldalra, amit egy idő után, hasonló okok miatt felfüggesztettem. Baba ápolás/nevelés témájú cikkekkel Dunát lehet rekeszteni az interneten, szakértő nem vagyok, ami pedig azon felül van az annyira szubjektív, hogy csak az enyém. Elkerülhetetlen, hogy nem bántsak meg vele embereket, ne okozzak felháborodást, mindamellett persze, hogy jól esett, amikor megszámolhatatlan ismeretlen és ismerős köszönte meg, hogy leírtam a gondolataimat, magukra ismertek, azonosulni tudtak vele. Szóval tudatosan kerülöm a címkézést, ebben sokat segít, hogy nem olvasok fórumokat, baba-mama blogkat, és olyan anyukákkal barátkozom, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én. (Sőt, leginkább nem is anyukákkal barátkozom, hanem a barátaimmal, akiknek általában nincs még gyerekük. )
Láttam a környezetemben olyan nőket, akik –talán abból kifolyólag, hogy kevésbé határozott egyéniségek- komolyan összeroppantak az elvárások és kritikák súlya alatt. Nem hiszem, hogy velem ez megeshetett volna, alkatilag nem, de az biztos, hogy óriási megerősítést kaptam anno a coachomtól, akivel lányom születése után kb. két hónappal találkoztunk még néhányszor, ebben a minőségben. Rend lett bennem azzal kapcsolatban, hogy hogyan tudom a lehető legboldogabban, kínzó lemondásoktól mentesen megélni a babázást, hogyan bízzak magamban a nehezebb helyzetekben is, hogyan tud Cene Juditban egymással kezet fogni, az anya, partner, feleség, barát, dolgozó nő szerep, anélkül, hogy bármelyik sérülne, vagy kiszorítanák egymást.
Hasznos volt megértenem azt is, hogy csak azt a címkét vesszük a nyakunkba, amivel dolgunk van, amivel bizonytalanok, kételkedőek vagyunk. Érdemes átgondolni, hogy miért nem tudunk elengedni mondatokat a fülünk mellett, ha valaki a saját módszereiről beszél, vagy nem ért egyet velünk, esetleg miért érezzük ezt nyomasztónak ránk nézve? A coachok egyik kedvenc idézete, Eleanor Roosevelttől származik: „Senki nem kelthet kisebbrendűségi érzést benned, a beleegyezésed nélkül.” Ez ebben a kontextusban is megállja a helyét. Ha a kritikával nincs dolgod, egész biztos, hogy nem bosszant fel.
És persze a másik oldalt is érdemes szemügyre venni: miért címkézünk, miért gondoljuk, hogy téríteni kellene? Talán azért mert nem vagyunk biztosak a dolgunkban? Kell mindig egy viszonyítási alap, amihez mérjük magunkat? Egyfajta visszaigazolás, hogy ő nem oké, de én oké vagyok?
Na és miért teszünk ki zászlókat egyéniségünk szent kapujára? Biztos mindenkinek van legalább egy olyan ismerőse, jobb esetben közösségi oldalon, rosszabb esetben az életben is, aki mintha folyton kifelé akarna üzenni valamit. Naphosszat sulykolja, hogy mennyire sikeres a vállalkozása, ő maga, az egész világ ódákat zeng róla, amit persze csak onnan tudsz, hogy ő elmondja. Ezeknek az embereknek általában tökéletes a párkapcsolata is, tobzódnak az összeborulós szelfikben, az igazán kemény vonalasok viszonylag gyakran szerelmet is vallanak szívük választottjának üzenőfalon, kép kommentben. (Mindeközben Mancika pont egy karnyújtásnyira ül tőlük a kanapén odahaza, látom magam előtt a jelenetet.)
Intő jel arra, hogy valahol kilóg a lóláb. Ha valaki valamit nagyon tol kifelé, az legtöbbször annak a jele, hogy bent az a dolog nincs meg. Mert ha meglenne, akkor nem lenne szükség arra, hogy a homlokunkra ragasszuk, vagy, hogy zászlóra tűzzük.
www.attitudcoaching.hu
