Jó régen nem posztoltam, közben persze dolgoztam ezerrel, találkoztam régi és új ügyfelekkel, csupán az írásig nem jutottam el.

Mióta emberekkel foglalkozom, sokkal érzékenyebbek a szenzorjaim a tipikusan coach-olható élethelyzetekre, azaz könnyebben észreveszek olyan szituációkat, amikor az illetőnek nagyon jól jöhet, jöhetne, (szerencsétlenebb helyzetben jöhetett volna) néhány óra beszélgetés egy szakemberrel. Ennek mentén, más szemüveggel nézem a közszereplők megnyilvánulásait is, már amennyi eljut hozzám belőlük, mert a tv nézési szokásaim például finoman szólva is gyérek.

Bármilyen közhelyes is ezt leírni, aki dolgozik, hibázik. Az a nem mindegy, hogy egy adott hibázást hova teszünk fejben, hogyan tudunk vele elszámolni, mennyire tudjuk közben megtartani magunkat, önostorozás, mások indokolatlan hibáztatása nélkül. Ha pedig úgy alakul, hogy a hibázás helyrehozhatatlan, végzetes, mennyire tudjuk elrakni belőle a saját „jónkat”, hogyan találjuk meg azt a pontot, ami előrevisz a helyzetből. Ebben segíthet egy coach. Saját praxisomban ezt kiegészítem a sokéves marketing-kommunikációs tapasztalatommal is, és ha helyzet van, segítek kicsit a personal brandinget is helyre rakni. Az énmárka építés egyik fontos része a kommunikáció, fenti példánál maradva, az is coach helyzet lehet például, hogy hogyan lehet egy végzetesnek tűnő megbotlást annyira asszertívan és hitelesen kommunikálni, hogy az illető szerencsésen jöjjön ki belőle. Vagy mondjuk úgy, a helyzethez képest a legszerencsésebben.

Se kutyám, se macskám a Demcsák Zsuzsa, nincs is itt a helye és nem is vagyok kompetens, hogy szakmailag bármit mondjak róla, de egy biztos: ma reggelre megsajnáltam. Sajnálom, hogy a kritikus pillanatban nem volt mellette segítő: egy coach, vagy egy kommunikációs szakember (pszichológust azért nem írnék, mert nem ismerem őt).

Demcsák nem azért lett antipatikus, mert hibázott. Meggyőződésem, hogy még az internet legaljasabb trolljai, legnagyobb kanapéharcosai is elengedték volna a torkát, sőt, sajnálatból adódó tömeges szimpátiára is számíthatott volna napokon belül. Az sikerült rendkívül szerencsétlenre, ahogy ő maga kommunikálta az ügyet, az „én mondtam fel, nem ők küldtek el” történet. Külső szemlélőnek itt kilóg a lóláb, disszonáns, legkevésbé sem szimpatikus ez az attitűd.

Ha üléseken olyan mondatokat hallok, hogy „Szakítottunk. De én hagytam el őt, nem ő engem!” „Elválunk. De én adtam be a válópert és nem ő.” „Már nem dolgozom ott. Én mondtam fel, nem ők nekem!”, akkor tudom, hogy itt még dolog van. Sok-sok belső munka, félelmek és frusztráció leküzdése.  A legjobb viszont az, hogy sosem késő! Ha úgy érzed, hogy kilátástalannak tűnő munkahelyi vagy magánéleti slamasztikába kerültél, esetleg csináltál valamit, amit nagyon megbántál, hívj, beszélgessünk, segítek.

(Zsuzsának meg a legjobbakat kívánom!)