Fülledt nyári délelőtt volt, 2014 júliusa talán. Kint ültem a teraszon, a második kávémat ittam és legalább az ötödik szál cigimet szívtam el. Belesüppedtem az önsajnálatba, aminek az okát ugyan nem tudtam, de mintegy két óra leforgása alatt meggyőztem magam arról, hogy a világ legszerencsétlenebb nője vagyok. Délre nagyjából az is világossá vált számomra, hogy az egyetlen férfit, aki úgy tűnt, hogy szeret, nagy valószínűséggel örökre száműztem az angyalföldi otthonunkból. Segítségemre volt ebben a mintegy négy órája tartó hisztériám és az erre ventilálásul szolgáló sms dömpingem is. Ezt a fickót azon túl, hogy imádtam, gyakorlatilag minden idegesített benne. Leginkább az, hogy jóképű, baromira okos, nagyon magas és felelősségteljes pozícióban dolgozik, szereti a munkáját, és sikeres is benne. Ráadásul hiába etetem halálra, akkor sem hízik egy dekát se. (Velem ellentétben, természetesen.)
Az elégedetlenkedésem valós oka az volt- persze ezt akkor még nem tudtam,- hogy nem hittem el, nem értettem, hogy szeret. Hogy lehet engem szeretni. A nőt, aki ugyan valaha menő pr-es és rendezvényes volt, de leáldozott a csillaga, megfeneklett az élete, totál csődhalmaz.
Zavart az is, hogy nem ismert még akkor, amikor sorra szerveztem több száz fős rendezvényeket, vagy marketingvezető voltam egy jól prosperáló villányi borászatnál, esetleg a város egyik legnagyobb és legelismertebb reklám ügynökségénél dolgoztam, mint senior account. Épp ez utóbbi pozíciót veszítettem el ugyanis pár nappal azelőtt, hogy összejöttünk. Ő csak azt látta, hogy bármi, aminek nekiugrom, szakmailag csúfos kudarccal végződik, viszonylag gyors lefolyással. Két ügynökséget ismertem meg belülről és kívülről is, mintegy hat hónap leforgása alatt. Tudtam, hogy tudja, nem vagyok síkhülye, sőt azt is, hogy ezt én is tudom magamról, na, ez még jobban dühített.
Nem is igazán emlékszem, hogy mit csináltam kapcsolatunk első kilenc hónapjában, mondjuk azon a hármon kívül, amikor az imént említett menő ügynökségeknél jelentem meg, dolgozás címszóval. Ja de: minden második nap elmentem a piacra, megtanultam főzni, egész komoly cuccokat is. Ez volt talán az egyetlen, amire büszke voltam akkortájt, plusz a heti egy-két interjúra, meg arra, hogy rendszeresen áttörlöm a konyhaszekrényt, ragyog a pult, tiszták a ruháink. Emellett minden nap óriási challange volt, hogy délre összeszedjem magam, utáltam egyedül ebédelni, azt pedig még jobban utáltam, hogy este a tükör sosem köszönte meg, hogy milyen szép fényesre töröltem ma is. A legnagyobb para az emberi kapcsolataim voltak. Korábban mindenki úgy ismert, mint szórakoztató, bulis, pörgős, szuperelfoglalt, egyik meetingről a másikra rohanó nőt, most meg csak hárítottam a „mivanveled” kérdéseket, mert a piacra járást, szomszédban lógást (közben óriási jóarc szomszédokkal pajtiztam össze: a folyosónkon ketten voltak olyanok, akik szintén nem dolgoztak abban az időben), vagy a férfiing vasalást valahogy nem tartottam megfelelően izgalmas beszédtémának.
Annak ellenére, hogy a pasim tökjó fej volt, és vitt az előadásaira, rendezvényekre magával, és sose cseszegetett azzal, hogy szedjem már össze magam, és találjak valami okot a létezésemre, én mégis cefetül éreztem magam. Halvány lila gőzöm sem volt, hogy mit akarok az életemtől, azt meg legkevésbé sem értettem, hogy mi változott meg. Miért dob ki magából az a közeg, amit azelőtt kilenc évig imádtam, miért nem vagyok biztos abban, hogy ezt szeretném- e csinálni, miért generálok párkapcsolati problémákat akkor is, ha valójában nincsenek.
Szóval ott, a teraszon, a lét elviselhetetlen könnyűségétől tikkadtan, épp valami olyasmin agyaltam, hogy mekkora tré már, hogy szenvelgek a semmin, miközben Csádban gyerekek milliói éheznek, és hát sokan vannak nálam lényegesen szarabb helyzetben Magyarországon is. Bár ha így folytatom, ki tudja, hogy végzem. Ekkor csörrent meg a telefonom.
